A Cambridge-i Egyetem evolúcióbiológusai rájöttek, hogy mire valók a nagymamák. Az embereknél ugyanis az 50 feletti nők már nem termékenyek, mégis sikeresen segítik saját genetikai állományuk túlélését: a nagymamák a hozzájuk genetikailag a legközelebb álló unokák túlélését biztosítják, így közvetve a saját génállományuk terjedését segítik elő.

Manapság a legtöbb nő még 40 éves kora előtt megszüli utolsó gyermekét, azután viszont még évtizedekig él, miközben utódai már teljesen önellátóak. A legtöbb állatfaj azonban haláláig képes utódnemzésre, és ezt a végsőkig igyekszik kihasználni, hogy genetikai állományát hatékonyan örökítse tovább. Mi magyarázhatja tehát evolúciós szempontból azt a tényt, hogy az embernél a nők majdnem életük felénél felhagynak az utódok világra hozásával? Az úgynevezett "nagymama hipotézis" igyekszik választ adni a kérdésre, amely szerint a nagyi hatékonyabban terjeszti génállomáyát, ha új utódok létrehozása helyett inkább unokáinak túlélését segíti (például köt nekik sapkát vagy süt nekik pogácsát).

A probléma ugyan elsőre rettentően komolytalannak hangzik, evolúciós szempontból viszont egy kulcskérdés. Talán ezért is lehet, hogy a dolgot már számos evolúcióbiológus kutatta, azonban eltérő eredményeket kaptak. Egyes megfigyelések szerint ugyanis az unokák közelében élő nagymamák hatékonyan csökkentették az unokák halálozási rátáját, más vizsgálatok azonban ezt a hatást nem erősítették meg.

A Proceedings of the Royal Society B-ben most megjelent cikk úgy tűnik pontot tehet az ügy végére. A Cambridge-i Egyetemen kutató Leslie Knapp ugyanis bemutatta az "X-hez kötött nagymama hipotézis" elméletét, amey figyelembe veszi a nagymama és az unoka közötti genetikai hasonlóságot, és ez alapján nézi a halálozási ráta alakulását.

A nagymamák ugyanis az ember ivari kromoszómái miatt különféle unokáikba eltérő mennyiségű genetikai anyagot örökítenek. Egy anyai nagymama például unokáiba 50%-os valószínüséggel örökíti valamelyik X kromoszómáját, egy apai nagymama viszont nem ad ivari kromoszómát fiú unokáinak (0%), a lányoknak viszont biztosan juttat egy X-et (100%). Ez Knapp kutatásai szerint döntően befolyásolja a nagymamák gondoskodásának mértékét (magyarán hogy ki kapja a legmelegebb sapkát, vagy kinek jut a legfinomabb pogácsa).

A vizsgálatokhoz Knapp és munkatársai hét teljesen különböző közösségben vizsgálták évszázadokra visszamenőleg a családfa alakulását. A vizsgált japán, etióp, gambiai, malawi, német, brit és kanadai családokban ügyeltek arra, hogy a családfa pontosan és megbízhatóan visszakövethető legyen néhány száz évre, akár a 17. századig is.

Eredményeik meglepő módon az összes vizsgált családban ugyanazt mutatták: azokban a családokban ahol a nagymamák együtt vagy a közelében éltek az unokáknak, az ivari kromoszómák öröklődésének arányában csökkent az unokák halandósága. A legjobb munkát az apai nagymamák végezték leány unokáikkal (100%-ban adódik tovább X kromoszóma), itt jelentősen csökkent az unokák halandósága. Ezt követték az anyai nagymamák és mindkét nemű unokáik (50%), majd az apai nagymamák fiú unokái, akik nem örökölnek ivari kromoszómát apai nagyanyjuktól (0%), és a halálozási rátájuk sem csökken jelentősen a nagymama közelségével.

A mostani kutatás a régebbi egymásnak ellentmondó eredményeket is tisztába teszi, ugyanis a korábbi vizsgálatok az ivari kromoszómákra nem terjedtek ki, így megtévesztő eredményeket is adhattak.

A cikk rögtön lázba hozta a tudományos közvéleményt, ugyanis az eredmények sok új kérdést vetnek fel. Vajon csak az ivari kromoszómák befolyásolják a választást? És mi alapján tudja a nagymama, hogy mely unokákat érdemes a leginkább figyelmével kitüntetnie (azaz hogy kinek kössön sapkát illetve süssön pogácsát)? A kérdések ellenére a tudósok bizakodók. Például Lorena Madrigal a Dél-Floridai Egyetem antropológua szerint "ez egy fontos hozzájárulás az evolúcióbiológusok egyik fő kutatási témájához"

Forrás:
Science News

Grandma plays favourites: X-chromosome relatedness and sex-specific childhood mortality Molly Fox et al., Published online before print October 28, 2009, doi: 10.1098/rspb.2009.1660