Kutyák és farkasok emberekkel való együttműködésének összehasonlításáról közöltek eredményeket az ELTE biológusai.
Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 15 évvel ezelőtt kezdtek kutyák viselkedésének kutatásával foglalkozni. Ez akkor több szakembert is meglepett, hiszen az állatviselkedést kutatók nagyszámú modellállattal dolgoztak (rovaroktól főemlősökig) de kutyákkal szinte senki sem, mert úgy vélték a háziasítás miatt alkalmatlanok efféle vizsgálatokra. Mára azonban annyira kinőtte magát a kezdeményezés, hogy az ELTE etológia tanszékének szervezésében Budapesten tartották meg idén az első nemzetközi konferenciát a kutyafélékről, a kutya pedig a legjobban kutatott etológiai modellállattá vált. A Tanszéken dolgozó Miklósi Ádám legújabb eredményei a rangos PLoS ONE (Public Library of Sciences) legfrissebb számában jelentek meg.
A csoport 2001 óta nevel szelidített farkasokat (Canis lupus, képek) és hasonlítja össze viselkedésüket kutyákéval (Canis familiaris). Ezúttal 8 hetes, 4 hónapos és kifejlett állatok reakcióit mérték össze egy emberi mutatásos, táplálékkeresési, kétutas választásos tesztben. A feladathoz két vödör közül az állatnak ahhoz kellett mennie amelyikre a kisérletvezető mutatott. Az alatt ugyanis egy jutalom húsdarab lapult, míg a másikat csak bekenték a kisérlet elött hússal, hogy a kutyák kifinomult szaglása ne torzítsa az eredményeket. A begyűjtött adatok azt mutatták, hogy ha a kisérletvezető közel áll a vödrökhöz és érintéssel jelzi a helyes megoldást, akkor mind a kutyák, mind a farkasok azonos hatékonysággal választanak helyesen. Ha viszont távolról mutat az ember a megfelelő célra, akkor a 4 hónapos kutyák sokkal nagyobb sikerrel választanak, mint a farkasok. Felnőtt egyedeknél ez a különbség eltűnik, a szelíd farkasok ilyenkor már nem teljesítenek alul rokonaikhoz képest. Megfigyelhető volt viszont, hogy mindhárom korcsoportban a farkasoknak több ideig tartott szemkontaktust kiépíteni a kisérletvezetővel, hosszabb időbe került a választás, illetve gyakrabban próbáltak szabadulni az őket pórázon vezető kísérőktől. A nyolchetes farkaskölykök pedig jóval gyakrabban igyekezték megharapni kísérőiket, mint a hasonló korú kutyakölykök (az idősebb állatok nem haraptak meg senkit a kisérletek ideje alatt).
Miklósi csoportja mindebből azt a következtetést vonta le, hogy a a kutyakölykök már fiatalabb korukban is jobban megértik a mutatást, mint a farkasok, és általánosságban együtműködőbbek az emberrel. Ennek ellenére a 8 hetes kölykök és a kifejlett egyedek között nem mutatkozott jelentős eltérés a sikerességet tekintve. Elmondható tehát, hogy a farkasok ugyan kevésbé kooperatívak az emberrel, és emiatt általában tovább tart és nehézkesebb a velük aló tesztelés, ez azonban nem akadályozza őket abban, hogy hasonló hatékonysággal válasszanak helyesen, mint háziasított rokonaik. Az is megfigyelhető volt, hogy a kutyák inkább tudtak jövőben beteljesedő célokért is kitartani, így türelmesebb kisérleti alanyoknak mutatkoztak, míg a farkasok általában inkább rövid távú célokban gondolkodtak. A viselkedésbeli különbségeket szelidítéssel csökkenteni lehetett, de némi eltérés még azonosan nevelt kutya és farkaskölykök között is marad, ezért az emberrel való együttműködési hajlamnak feltehetően genetikai okai is vannak.
A csoport eredményei a Science magazin legújabb számának hírei között is helyet kaptak.
Kiegészítés: néhány nappal később új eredményeket is közöltek ugyanitt.
Utolsó hozzászólások