Nem várt jelenségeket figyeltek meg a NASA szakemberei a Szaturnusz bolygó Titán holdján. Két különböző kutatás ugyanis arról számol be, hogy a Titán szénhidrogéndús atmoszférájából megmagyarázhatatlan módon eltűnik a felszínközeli hidrogén, valamint hiányzik a talajról az acetilén, amelynek a tudósok szerint nagy mennyiségben kellene a felszínt borítania. A két jelenségre eddig ismeretlen ásványok, vagy a földitől teljesen eltérő új mikroorganizmusok adhatnak választ.

A Titán naprendszerünk egyik legegzotikusabb holdja. A Szaturnusz ezen kísérője ugyanis nem kietlen kősivatag, hanem dús légkörrel rendelkezik, felszínét pedig folyók és tavak tarkítják. Mivel azonban a hőmérséklet az égitesten mínusz 220°C körüli, ezért folyékony víz itt nincs jelen. Ez kemény jéggé fagyva az egyik fontos kőzetet képezi a holdon. A Titán tavai inkább az ezen a hőmérsékleten folyékony metánból és más szénhidrogénekből állnak, és a földi időjáráshoz hasonlóan gyakran kiadós esők formájában hullanak a felszínre, hogy onnan lassan párologva ismét a légkörbe kerüljenek. Az egyedi időjárásrendszer már számos kutató fantáziáját megmozgatta, ugyanis a fiatal Földhöz hasonlóan a folyékony tengerek lehetőséget adhatnak a titáni élet kialakulására; igaz, ennek az elméleti lehetőségén kívül még semmi jelét nem tapasztaltuk.

Az eddigi legelfogadottabb modellek szerint egy feltételezett titáni mikróbának főként acetilénnel kellene táplálkoznia, és hidrogént kellene lélegeznie. A Szaturnusz körül keringő (és a Mikron blogon nagy népszerűségnek örvendő) Cassini űrszonda legújabb mérései érdekes adalékokkal szolgálnak ehhez az elmélethez, amely két különálló tudományos publikációban jelent meg a napokban.

Süllyedő hidrogén

Az Icarus szaklapban megjelent eredmények szerint a Titán légkörében jelentős mennyiségű egyenetlenül eloszló hidrogén található, amely meglehetősen nagy koncentrációban a felszín felé áramlik, hogy ott nyomtalanul elnyelődjön. "Olyan mintha lenne egy slagunk és azzal hirdogént locsolnánk a felszínre, de az ott eltűnik." Mondta el Darrell Strobel, a tanulmány szerzője. "Nem számítottam erre az eredményre, hiszen a molekuláris hidrogén kémiailag különösen inert a légkörben, valamint könnyű és kis sűrűségű. Inkább 'úsznia' kellene a légkör tetején, és az űrbe szöknie."

Strobel eredményeit a Cassini szonda infravörös spektrométerével (CIRS), valamint az ionos- és semleges tömegspekrométerével (INMS) végzett mérésekre alapozza. Ezek ellentmondanak a korábbi modelleknek, melyek azt jósolták, hogy a hidrogén a napsugárzás hatására a légköri metán és acetilén bomlásával keletkezik kis mennyiségben, ezért eloszlása a legkörben egyenletes, és lassan szökik el a bolygóról.

A tudós valószínütlennek tartja, hogy a hidrogén valamilyen felszín alatti formációba áramlana, inkább azt gyanítják, hogy valamilyen ismeretlen ásvány áll a jelenség hátterében. Ez esetleg képes lehetne katalizátorként működni a hidrogén szénhidrogénekké való visszaalakításához, a kutatók azonban csak találgatnak. Azt azonban Strobel is sietett megjegyezni, hogy az élet feltételezése korántsem a legkézenfekvőbb lehetőség, azonban kizárni sem lehet.

Az eltűnt acetilén nyomában

Egy másik új méréssorozatban szintén felmerült az élő rendszerekkel való magyarázat. Roger Clark vezetésével amerikai kutatók szénhidrogének térképezését végzik a Titánon. Elméletük szerint a napfény egyes szénhidrogéneket acetilénre és más anyagokra bonthat, melynek eredményeként folyamatosan acetilénnek kellene lerakódnia a felszínre. A szonda azonban nem észlelt acetilént a Titánon. Ráadásul a szintén megjósolt vízjeget sem találta, viszont nagy mennyiségű benzolt és egyéb anyagok jelenlétét észlelte.

"A Titán légköri kémiája ontja magából a szerves anyagokat, amik olyan gyorsan rakódnak a felszínre, hogy hiába mossák el ezt a réteget folyékony metán és etán patakok, a vízjeget hamar újra betakarják a szerves anyagok," mondta el Clark. "Mindez arra utal, hogy a Titán egy dinamikusan változó hely, ahol a szerves kémia jelenleg is zajlik."

Az acetilén hiánya azonban biológiai okok nélkül is magyarázható - vélik a szakemberek. Mark Allen, a NASA Asztrobiológiai Intézetének munkatársa szerint például az is elképzelhető, hogy a fény hatására végbemenő kémiai reakció az acetilént rögtön bonyolultabb molekulákká alakítja, melyeket azután a felszínre hullva már másként érzékelnek a műszerek. "A tudományos konzervativizmus értelmében a biológiai magyarázatokat csak utolsóként lenne érdemes vizsgálni, amikor már minden nem-biológiai megoldást végigkövettünk."

Chris Mckay, asztrobiológus pedig a space.com-nak nyilatkozva megjegyezte, hogy ezek a felfedezések "még messze vannak a földön kívüli élet bizonyítékától," de vitathatatlanul érdekesek.

Forrás:
NASA
Space.com

Molecular hydrogen in Titan’s atmosphere: Implications of the measured tropospheric and thermospheric mole fractions. D. F. Strobel, http://dx.doi.org/10.1016/ j.icarus.2010.03.003

Specular reflection on Titan: Liquids in Kraken Mare. Stephan et al. http://dx.doi.org/10.1029/2009GL042312

Képek: 1) Fantáziakép a Titán felszínéről, NASA/JPL 2) Hamisszínes felvétel a Titán felszínéről, a Cassini mérései alapján, NASA/JPL/Space Science Institute 3) A hold sűrű légköre, NASA/JPL/Space Science Institute

Minden egyes pont a fenti képen egy-egy távoli galaxist jelöl, egyenként milliónyi csillaggal. A pöttynyi csillagrendszerek tőlünk igen távol vannak, a Herschel űrtávcső fotója a 12 milliárd évvel ezelőtti állapotukat örökítette meg.

A Herschel egyik feladata, hogy alaposabban is megvizsgálja a fiatal világegyetem galaxisait, hogy ezzel jobban megérthessük az univerzum dinamikáját. A távoli világűrben megfigyeltek például különösen erős infravörös fényű csillaghalmazokat, melyek olyan intenzív csillagképződési csomópontok, hogy azt jelenlegi modelljeink nem magyarázzák kielégítően. A Herschel SPIRE kamerájának felvételei nagy látószögben képesek a végtelent vizsgálni, így a fenti kép elemzésével kiderült, hogy ezek a galaxisok gravitációjuknál fogva határozott csoportokba tömörülnek. Ezekben a csoportokban a galaxisok folyamatosan összeütköznek, ilyenkor hatalmas energiák szabadulnak fel, és a csillagképződés is nagyon intenzív.

Ez a kép az úgynevezett Lockman lyukban készült, ami egy közeli csillagoktól mentes kilátást biztosító nyílás a nagy medve csillagképben. Rajta keresztülnézve nagyon távoli, fiatal galaxisok vizsgálhatók. A fotó kék, zöld és vörös színekkel készült, ezek mindegyike a Herschel által megfigyelt egy-egy hullámhossztartományt jelöl. A fehér galaxisok, melyek mindhárom színben erősek sugároznak, a legbuzgóbb csillaggyárak. A vörös foltok a legidősebbek, néhány közülük több, mint 12 milliárd évvel ezelőtti csillaghalmazokat mutat.

Forrás:
ESA

Egyedülálló dinoszauruszleletet fedeztek fel magyar és amerikai őslénykutatók az Ajka melletti Iharkúton. Az Ajkaceratops kozmai az első tülkös dinoszauruszlelet Európában, és alaposan átszabhatja tudásunkat a krétakorról. A lelet őslénykutató körökben óriási feltűnést keltett, rangos szaklapok mint a Science és a Nature több cikket is szentelnek a hírnek. Bár a felfedezés nagy, maga a lelet kicsi: az Ajkaceratops a masszív Triceratops mindössze egy méteres kicsinyített rokona.

Magyarországon már sok minden van ami egyedülálló: páratlan borok, gyönyörű tájak, egyedi városok. Egy valami azonban eddig hiányzott, egy tülkös dinoszaurusz maradványa. Most már ezzel is rendelkezünk, az Ajka melletti Iharkútról ugyanis előkerült Európa első Ceratopsidája.

A tülkös dinoszauruszok (Ceratopsidae) legismertebb képviselője a több tonnás Triceratops ami Észak-Amerikában volt honos 68-65 millió éve. A háromszarvú páncélos őshüllő növényevő volt, de félelmetes megjelenése valószínüleg még egy Tyrannosaurust is meghátrálásra késztethetett. A Triceratops rokonai főleg Amerikából és  távol keletről kerültek elő, ezért a tudósok úgy vélték a csoport a mai Európát sohasem hódította meg.

Ezen változtat az Ajkaceratops kozmai, amely a hatalmas Triceratops mindössze egy méteres törpe rokona. Az apró dínó ugyanis nagyjából 85 millió éve a késő krétakorban az Európa helyén elterülő Thetys-óceán szigetvilágában élhetett. Maradványait a Bakonyban, az iharkúti bauxitbányában találták meg, ami hazánk egyik legjelentősebb őslénytani lelőhelye. Innen a csőr és az állkapocs egyes darabjai kerültek elő, melyek egyértelműen egy új fajhoz tartoznak. A korábbi kétséges belgiumi és svéd fogleletek után így beigazolódott, hogy a ceratopsidák Európában is éltek a középidőben.

A leletek leírását a rangos Nature szaklap közli, az állat elnevezése a közeli városnak és Kozma Károly geológusnak állít emléket.

A kutatást vezető Ősi Attila geológus, paleontológus szerint az állatcsoport valószínüleg  a mai Ázsiából juthatott el Európáig. Ahogy ő fogalmazott: "A ceratopsidánk valószínüleg képes volt rövidebb távokon szigetről-szigetre úszni, így egyre újabb és újabb területekre ért el nyugaton".

Ezzel összhangban van Xing Xu, A pekingi gerinces paleontológiai és paleoantropológiai intézet munkatársának kommentárja, aki szerint a szigetlakás magyarázatot adhat az állat apró méreteire is. Az úgynevezett izolált zsugorodás során ugyanis a szigeteken meghonosodó állatok rendre apróbb méretűekké alakulnak, gyakran törpefajokká evolválódva.

Az Ajkaceratops vizsgálatában résztvevő Peter Dodson hozzátette, több ceratopsidáról is feltételezik, hogy jó úszók voltak. Ahogy elmondta: "fogadni lehet rá, hogy egy állat ami hatezer mérföldet tett meg Ázsiából Európába, nem fog megijedni attól, hogy a lába vizes legyen."

Az őshüllőt egyelőre nem rekonstruálták, a sajtó ezért a legtöbb helyen inkább az ásatásról készült fantasztikus képeket közli:

Forrás:
Discover News
Science
AFP
Tagesspiegel
 

A Late Cretaceous ceratopsian dinosaur from Europe with Asian affinities. Attila Ősi et al. Nature V.465, P.466–468 published: 27 May 2010, doi:10.1038/nature09019

Képek: 1) Az Ajkaceratops (balra) és a Magniostris (jobbra) koponyájának összehasonlítása és elterjedése. Az Ajkaceratops koponyájának rekonstrukciója a Magniostris alapján készült, feketével a megtalált csontokat jelölték, Nature 2) A Triceratops horridus rekonstrukciója, Wikipedia 3) Az Ajkaceratops felfedezett csontjai, csőr és állkapocs, Nature 4),5) Az iharkúti ásatás képei, Discovery news: Cziják Gábor és Fozy István

A világ második legnagyobb részecskegyorsítójában amerikai tudósok  legújabb eredményeik szerint megtalálni vélik az anyag létezésének okát. Az eddigi legelfogadottabb elméletek szerint ugyanis az ősrobbanás során nem keletkezhetett elegendő matéria a világegyetem létrejöttéhez, a mostani új adatok  azonban választ adhatnak arra, hogy miként dominálhat jelenleg az anyag és nem az antianyag az általunk ismert univerzumben.

Egy matematikailag pontos univerzumban nem léteznénk. Einstein általános relativitás elméletéből és kvantummechanikai tudásunkból következően ugyanis a világegyetem létrejötte során egyenlő mennyiségű anyag és antianyag keletkezhetett. Ezek azonban egyesülve rettenetes mennyiségű energiát szabadítanának fel és azonnal megsemmisülnének, így biztosan nem keletkezhetne sem anyag, sem bolygó, sem ember. A fizikusok legnagyobb megrökönyödésére azonban a világ nagyon is létezőnek tűnik, ráadásul jelenlegi ismereteink szerint többségében anyag és nem antianyag alkotja. A jelenség magyarázatára már számos elmélet született, igazolni azonban mostanáig egyiket sem sikerült biztosan.

Az anyagból álló világ tudományos megértéséhez a kulcs az úgynevezett CP-sértés lehet. Ennek értelmében az anyag-antianyag átalakulás nem teljesen szimmetrikus, és a mérleg némileg az anyag javára billen, ami a Nagy Bumm utáni néhány pillanatban meghatározhatta az anyagi világ létrejöttét. Ennek felfedezése már 1980-ban Nobel-díjat ért, azonban az akkori kísérletek nem tudták döntően meghatározni, hogy melyik részecske lehet a felelős az asszimetriáért és az anyag létrejöttéért.

Amerikai kutatók az úgynevezett DZero együttműködés keretében igyekeznek megérteni az anyag alapvető tulajdonságait. A Fermilab Tevatron ütköztetőben végzett kísérleteik során protonok és antiprotonok ütköztetésekkor pedig megfigyelték, hogy rendre több müont kaptak, mint antimüont. Tehát egy anyag-antianyag párban némileg az anyag dominált, nagyjából egy százalék előnnyel. Ez pedig elegendő különbség ahhoz, hogy anyaggal lássa el a fiatal világegyetemet és kifogást adjon a fizikusoknak, hogy miért létezik az univerzum.

A tudósok most megjelent cikkükben meg is magyarázzák a jelenséget, szerintük ugyanis az úgynevezett semleges B-mezonok a felelősek az asszimetriáert és a több anyagért. Ezek a részecskék ugyanis meglehetősen határozatlanok, másodpercenként milliárdszor változnak anyag és antianyag állapotuk között. Emellett nem túl hosszú életűek, bomlásuk során pedig müonok keletkeznek, amik leginkább egy kövér elektronhoz hasonlatosak. Ha pedig a B-mezonok némileg több időt töltenek részecske állapotban és antirészecske állapotuk egy kissé rövidebb, akkor elbomlásuk során végül nagyobb eséllyel keletkezik müon, mint antimüon.

Ezt a müon-antimüon különbséget sikerült most minden eddiginél pontosabban megmérni, ami kulcsfontosságú lehet az anyag kialakulásának megértéséhez. A kutatók az LHC még nagyobb kapacitását kihasználva remélik majd igazolni a mostani méréseket. Addig is, ahogy Joe Lykken, elméleti fizikus, a Fermilab munkatársa fogalmazott: "azért nem mondanám, hogy ez a bejelentés egyenértékű Isten arcának megpillantásával, de Isten lábujja még lehet belőle".

Forrás:
The Great Beyond
The New York Times

Evidence for an anomalous like-sign dimuon charge asymmetry, The D0 Collaboration: V.M. Abazov, et al arXiv:1005.2757v1 [hep-ex]

Képek: 1) "Big Bang Theory" http://rampant-mac.com/wp/?p=192, 2) Egy ívet leíró pion ami egy müonná bomlik, ez egy spirált ír a képen balra fent, majd végül egy elektronná bomlik és távozik jobbra fel. particlephysics.ac.uk

Egy, a Napnál majdnem százszor nagyobb csillag szabadult el a fenti képen látható Tarantula nebulában. A 30 Dor #016 kódjelű óriás 400 ezer kilométeres óránkénti sebességgel száguld el születési helyétől, ahonnan feltehetően néhány hasonlóan nagy testvére lökhette ki.

A Tarantula nebula (vagy hivatalos nevén 30 Doradus), tőlünk 170 ezer fényévnyire a aranyhal csillagképben látható. A Nagy Magellán Felhőhöz tartozó porgomolyag intenzív csillagképződés helyszíne, ennek eredményeképp pedig valódi óriások jönnek itt létre: nem egy közülük száz naptömegnél is nagyobb, így ezek a fiatal, forró csillagok igazi nehézsúlyúnak számítanak.

A mindössze 1-2 millió éves óriások egymásra is erősen hatnak, így történhetett meg, hogy a 30 Dor #016-ot parittyaszerűen kilőtték bölcsőjéből, a képen fekete körrel jelztett R136 csillagcsoportból. A csillag már nagyjából 375 fényévnyire távolodott el születési helyétől és a szaggatott nyíl irányában halad töretlenül napjainkban is.

Az Európai Déli Obszervatórium (ESO) La Silla-i 2,2 méteres teleszkópjával készült képen kékkel jelölték a forró csillagokat, a hidrogént vörös, az oxigént zöld szín mutatja. A jobb alsó sarokban kinagyított kép a Hubble felvétele, ezen látszik amint a csillag sugárzása a környező porfelhőt is fénylővé teszi. Valójában a Hubble még 1995-ben, az ESO pedig 2006-ban készítette a fotókat. Az adatok kiértékelése és további vizsgáltok elvégzése után a fenti montázst a múlt héten mutatta be az Európai Űrügynökség.

Forrás:
ESA

Francia és német tudósok Williams-szindrómás gyerekek faji előítéleteit vizsgálták. A ritka genetikai rendellenesség hatására ugyanis ezek a fiatalok számos más tünet mellett minden idegenhez azonnal túlzott bizalommal közelítenek. A most közölt kutatási eredmények szerint pedig faji előítéleteket sem alakítanak ki, annak ellenére, hogy a nemhez kötött előítéleteket a kontroll csoporthoz hasonlóan kezelték. A kutatók szerint az eredmények arra utalnak, hogy a faji diszkrimináció a szociális félelemre vezethető vissza.

Egy átlagos hároméves gyermek már nagy biztonsággal preferál egy hozzá hasonló etnikai csoportot egy másikkal szemben. A jelenség természetes, tudatunk néhány külső jellemző alapján azonnal kategorizál más embereket, így kevés gondolkodással is képesek vagyunk viselkedésbeli döntéseket hozni hiányos információk birtokában. Ugyanakkor a felületes döntéshozás konfliktusokhoz, diszkriminációhoz vezethet, különösen ha a megkülönböztetés automatikusan mindig döntéssé válik. A jelenség hátterének pontosabb megértéséhez francia és német kutatók a faji előítéletek kialakulását vizsgálták Williams-szindrómás gyerekeken.

"Amikor megérkezek a Williams-Szindróma Szövetség valamelyik találkozójára, azonnal 50 gyerek mászik rám és örül a jelenlétemnek, pedig azelőtt soha nem találkoztunk" mondta el Andreas Meyer-Lindenberg, a Current Biology szaklapban megjelent kutatás vezetője. A jelenséget okozó ritka genetikai rendellenesség nagyjából minden húszezer emberből egyet érint, a tünetek a 7. kromoszóma egy apró darabjának hiányára vezethetők vissza. A betegség általában változó mértékű intellektuális fogyatékosság mellett számos más tünettel is együtt járhat, legszokatlanabb ezek közül azonban talán a mértéktelenül szociális személyiség. Ezekből az emberekből ugyanis hiányzik a szociális félelem, minden idegent azonnal a bizalmukba fogadnak. Emellett rendkívül közlékenyek, akár kitalált történeteket is szívesen mesélnek, és nyelvtanulási képességük is egyedülálló.

Meyer-Lindenberg és csapata tíz, 7 és 16 év közötti Williams-szindrómás fiút, és ugyanennyi lányt kért fel egy teszthez, mellyel a faji és nemi előítéleteket vizsgálták. Kontrollként  húsz, hasonló nem- és koreloszlású egészséges gyerekkel tölttették ki ugyanazt a feladatsort. A vizsgálatban résztvevő valamennyi alany francia volt, és az europid rasszba tartozott.

A kérdőíven az egyik tipikus kérdésnél például egy sötét és egy világos bőrű gyerek szerepelt, akik közül a kérdés szerint az egyik rossz volt, mert otthon zsíkrétával összerajzolta a szobafalat. A tesztalanyoknak ki kellett választani, hogy melyik szereplő volt rossz. Egy másik feladatban egy  férfi és egy nő volt látható, majd azt kellett megmondani, hogy melyikük dolgozhat egy benzinkútnál.

Az eredmények szerint mindkét csoport nagy hatékonysággal (90%) állapította meg a nemekre jellemző sztereotípiákat. Amikor azonban a bőrszínre került a sor, a Williams-szindrómás gyerekek sokkal kevésbé diszkrimináltak, mint a kontroll csoport. Míg ugyanis az átlagos fehér gyerekek 86%-ban társították a negatív tulajdonságokat a sötét bőrű képekhez, addig a Williams-es csoport mindössze 64%-ban tette ezt, ami nem sokkal több a teljesen véletlenszerű 50%-os választástól. A kutatók statisztikai számítások után is jelentősnek találták a különbséget.

Az eredményeket bemutató szakcikk szerint a faji megkülönböztetés hátterében a szociális félelem állhat. Míg ugyanis az átlagemberben az idegenektől való távolságtartás különösen érvényesül más etnikumokkal szemben, addig a Williams-szindrómás betegeknél szociális félelem hiányában faji diszkrimináció sem alakul ki. Meyer-Lindenberg és kollégái azonban siettek megjegyezni, hogy ez nem azt jelenti, hogy a rasszizmus genetikailag kódolt. Más vizsgálatokból tudjuk, hogy a nevelésnek szintén nagy szerepe van a sztereotípiák kialakításában, azonban valószínüleg tudat alatt mindenki különbséget tesz egyes népcsoportok között.

A kutatócsoport a jövőben a gyerekek agyműködését tervezi alaposabban vizsgálni, ugyanis a mostani eredmények szerint a nemi és faji megkülönböztetésért más-más agyterület lehet a felelős.

Forrás:
ScienceNOW
 

Absence of racial, but not gender, stereotyping in Williams syndrome children. Andreia Santos, Andreas Meyer-Lindenberg, and Christine Deruelle; Current Biology, Volume 20, Issue 7, R307-R308, 13 April 2010; doi:10.1016 / j.cub.2010.02.009

Képek: 1) blogspot.com 2) 7. kromoszóma, Wikipedia 3) és 4) Példa kép a tesztből és az eredményeket összefoglaló grafikon, Current Biology

Aktív vulkánosság nyomaira bukkantak bolygószomszédunkon, a Vénuszon. Ez az első alkalom, hogy működő vulkánokat észleltek egy másik bolygón, igaz, már számos alvó tűzhányót fedeztek fel naprendszerünkben. Eddig többek között a Vénuszon, a Marson és a Jupiter Io holdján találtak láva alakította felszínformákat. A legnagyobb ismert vulkán a marsi Olympus Mons, mely majdnem háromszor magasabb a Mount Everestnél, azonban többi társával együtt több millió éve nem mutat aktivitást.

Nem így a vénuszi Idunn Mons. Az Európai Űrügynökség Vénusz Expressz műholdja speciális hőérzékelő spektrométerével vette alaposan szemügyre a hegyet, és eredményi szerint a vulkán geológiai léptékben szinte tegnap tört ki. Egyes lávafolyások korát maximum 250 ezer évesre teszik, azonban ennél ténylegesen valószínüleg sokkal fiatalabbak. A szonda adatait kiértékelő Suzanne Smrekar és csapata a Science magazinban közölte eredményeit, ahol 3D-ben rekonstruálták a vulkánt és erről egy félperces videót is készítettek. A felvételeken jól látszanak a friss lávafolyások hőképei is.

Már régebbi vizsgálatok is feltételezték, hogy a Vénusz felszíne ma is aktívan változik. Kilenc forró pontot azonosítottak a bolygón ahol a magma a kőzetlemezt átégetve utat találhat a felszínre, hasonlóan például a Hawaii vulkánok kialakulásához, ebből most hármat analizáltak részletesen.

"A Vénusz geológiai történelmét régóta rejtély övezi" mondta el Smrekar a felfedezés kapcsán. Az új adatok birtokában azonban jobban megérthetjük a Vénusz felépítését, aminek segítségével a Földről is többet tudhatunk meg. A két bolygó rengeteg közös tulajdonsággal rendelkezik, például feltehetőleg egy időben keletkeztek és felépítésük is nagyon hasonló. A Vénuszon azonban a rendkívül felerősödő üvegházhatás következtében több száz fokos felszíni hőmérséklet uralkodik, a nagy nyomásnak és a savas légkörnek pedig még a műszereink is csak néhány óráig képesek ellenállni.

Forrás:
Wired
The Great Beyond
NASA JPL

Recent Hot-Spot Volcanism on Venus from VIRTIS Emissivity Data. Smrekar el al. Science DOI: 10.1126/science.1186785

Képek: 1) 3D radarkép, Maat Mons vulkán, Wired 2) Radar- és hőkép, Idunn Mons, NASA/JPL-Caltech/ESA 3) Videó, NASA/JPL-Caltech

Orosz fizikusok bejelentették: sikeresen előállították a 117-es rendszámú elemet. Az átmenetileg ununseptiumnak nevezett elem a második legnehezebb ismert tagja lett a periódusos rendszernek. A kálcium és berkélium ütköztetésével létrehozott új atom készítése különleges magfizikai bravúrnak számít, és erősíti az elképzelést miszerint a természetben előforduló 92 atomfajtán túl a szupernehéz elemek között úgynevezett stabilitási szigetek létezhetnek, melyek különleges tulajdonságokat hordozó atommagokat tartalmazhatnak.

"Sikerült kitágítanunk a fizikai világ határait" jelentette ki a RIA Novosti hírügynökségnek nyilatkozó Yuri Oganessian, a kutatás vezetője. Az oroszországi Dubna kutatóvárosában többéves munka eredményeként létrehozott 117-es rendszámú szupernehéz elem a már ismert 116-os és 118-as magok közé illeszkedik, tovább bővítve a transzurán elemek sorát. Ideiglenes neve ununseptium, a 117 latin megfelelője.

Az ismert világ atomos szerkezetű anyagai 92 atomfajtából és ennek izotópjaiból építhetők fel. A közös bennük, hogy mindannyian elég stabilak ahhoz, hogy bolygónkon 4,6 milliárd év alatt se bomoljanak el teljesen. A 92 protont tartalmazó urán után azonban rohamosan elkezd csökkenni az egyre nagyobb atomok felezési ideje, a gyorsan bomló szupernehéz magok erősen sugároznak és kisebb, stabilabb magokra bomlanak le. A mesterségesen előállított transzurán elemekből a 94-es rendszámú plutónium az egyetlen amely az elméleti igazoláson túl gyakorlati jelentőséggel is bír: atombombák hasadóanyagaként és atomerőművek fűtőanyagaként használjuk.

A méret növekedésével arányosan csökkenő stabilitás miatt az ötvenes években azt feltételezték, hogy az egyre nagyobb magokkal nem érdemes foglalkozni, hiszen csak a másodperc törtrészéig maradnak egyben. Újabb elméletek azonban megjósolják úgynevezett stabilitási szigetek létezését. E szerint a szupernehéz atomok között egyes mágikus számok (megfelelő proton-neutron arány) eltalálásával stabilabb elemek is létrejöhetnek.  

Ilyen szupernehéz elemek vadászásában eddig az Igor Kurcsatov vezetésével alapított Dubna kutatóváros jár az élen: ide köthető például a 113-116-ig terjedő elemek felfedezése, valamint a 118-as ununoctium is, amely a legnehezebb ismert atom. A város nevét őrzi a 105-ös rendszámú dubnium, az atommagkutatást címerük is hangsúlyozza.

A 117-es elem azonban eddig hiányzott, előállításához ugyanis a 20 protont és 28 neutront tartalmazó kálcium ionokkal a 97-es berkéliumot kell bombázni, amit azonban rendkívül nehéz előállítani. Berkélium gyártáshoz ezért az amerikai Oak Ridge Nemzeti Laboratórium segítségét kérték (amely az atombomba megalkotásával írta be magát a világtörténelembe). Az USA szakemberei 250 nap munkával összesen 22,2 milligramm (lásd a fenti képen) berkéliumot készítettek és tisztítottak meg. Mivel az anyag felezési ideje 320 nap, ezért a mintát azonnal az oroszországi Dimitrovgradba szállították, ahol egy lemezt formáztak belőle (target), melyet végül Dubnában kálcium ionokkal bombázva sikeresen detektáltak egy 117 protont tartalmazó magot. Két megfigyelt izotópja 176 illetve 177 neutront tartalmazott.

Az ununseptium hamar bomlásnak indult, alfa részecskék sugárzásával sorban 115, 113 majd egyre kisebb magokra bomlott le. Eközben azonban lehetőséget adott a már ismert szupernehéz elemek egész sorának megfigyelésére amik a felhasznált berkéliumnak köszönhetően nagyobb neutronszámú iztotópok formájában jelentek meg. A több neutron hatására pedig ezek az izotópok az eddigieknél stabilabbak voltak, tovább erősítve a stabilitási szigetek elméletét.

"Évszázadokon keresztül foglalkoztatta az embereket, hogy hol van a fizikai világ határa. Ez a határ a tudásunk növekedésével egyre tágul" mondta el Oganessan a kísérlet kapcsán. 1940 óta 26 elemmel bővült a periódusos rendszer. A stabilitás szigetének keresése során egyre több neutronnal rendelkező, egyre stabilabb szupernehéz atommagok felfedezése várható.

Forrás:
The Great Beyond
Wired
ScienceNOW
 

3,6 millió éves lábnyomokat vizsgáltak meg régészek Tanzániában. Ezek a legrégebbi nyomok amik felegyenesedett őseinktől származnak. A kutatók meglepetésére pedig a lábnyomok tulajdonosai már jóval az emberfélék megjelenése előtt egyenes testtartással sétálhattak.

A tanzániai Laetoli már évtizedek óta ismert régészeti lelőhely. A talán legkülönlegesebb ide köthető felfedezés még harminc éve történt, amikor a kutatók legalább két egyén lábnyomaira bukkantak 3,6 millió éves rétegekben. A nyomok tulajdonosai, akik valószínüleg Australopithecus afarensisek voltak, nedves vulkáni hamun gázoltak át egykoron, így őrizve meg véletlenül emléküket az örökkévalóságnak (2.kép). A nyomok mostani mostani alaposabb vizsgálata azonban rámutat, hogy egykori elődeink már ezidőtájt is felegyenesedve jártak.

A PLoS ONE szaklapban most megjelent tanulmány arra kereste a választ, hogy pontosan hogyan, milyen testtartással sétálhattak először elődeink. Ennek meghatározásához nyolc önkéntest kértek fel, hogy sétáljanak át egy sima, homokkal fedett tesztterületen. Nyomaik rögzítése után pedig arra kérték a jelentkezőket, hogy a mai csimpánzokhoz hasonlóan hátratolt csípővel, félig behajlított térdekkel is tegyék meg újra a távot. A két lábnyomsorozatot ezután digitalizálták, majd összevetették egymással. Mérésük szerint az "emberi" járás, azaz a kiegyenesedett háttal, egyenes térdekkel való sétálás során a sarok és a lábujjak azonos mértékben mélyednek a talajba. A majmok járását utánozva azonban a lábujjak jóval mélyebbre süllyedtek mint a sarok, mutatva, hogy ennél a járásmódnál sokkal hamarabb áttevődik a súly a talp elejére.

Ezt a modellt felhasználva aztán megvizsgálták a laetoli leleteket. Ahogy az első képen látszik, a 3,6 millió éves lábfej nyoma a hamuban szintén egyenletesen mélyed a talajba, tulajdonosa tehát egyenes tartással járhatott. A kutatók siettek megjegyezni, hogy a kérdés ezzel nincs eldöntve, hiszen a kísérlethez felhasznált mai emberek testalkata erősen különbözik az Australopithecusokétól, valamint az eretei lábnyomok a gondos megőrzés ellenére is némileg torzulhattak az elmúlt három és fél millió év során.

Azt viszont a kritikusok is kivétel nélkül elismerték, hogy az eredmények közelebb visznek a felegyenesedés megjelenése körüli vita lezárásához, és immár biztos, hogy a stabil két lábon járás már jóval az emberek (Homo, lenti kép) megjelenése előtt kialakult.

Forrás:
Wired

Laetoli Footprints Preserve Earliest Direct Evidence of Human-Like Bipedal Biomechanics. D. A. Raichlen et al. PLoS ONE 5(3): e9769. doi:10.1371/ journal.pone.0009769

Amerikai kutatók bejelentették, megfejtették a kígyók hőlátásának molekuláris hátterét. Eredményeik mindenkit megleptek, ugyanis a hőlátásért ugyanaz a gén felelős, ami emberekben egyes csípős ételek, például a wasabi érzékelésére szolgál. A felfedezés nemcsak azt bizonyítja hogy a hőlátás fotonoktól független, hanem azt is, hogy alapja egy sokrétű fehérje, amely számtalan más inger mellett hősugarakat is képes érzékelni.

Azokkal a génekkel amikkel mi a mustárt csípősnek érezzük, a viperák hőlátásra képesek. Erre a következetésre jutottak amerikai kutatók a Nature hasábjain most megjelent cikkükben. Az egyik legmegbízhatóbb tudományos lap szerint ugyanis a kígyók hőlátó szerve, az úgynevezett gödörszerv képes közvetlenül a hőt érzékelni, így a kígyók akár teljes sötétségben is vadászhatnak. A kutatóknak a jelenség molekuláris hátterét is sikerült feltárniuk viperák idegsejtjeinek vizsgálatával.

A gödörszervek egyes viperáknál, pitonoknál és boáknál található különleges érzékszervek, amelyek apró mélyedések általában a szem és az orrnyílások között. Már régebbi kísérletek is kimutatták, hogy míg a kígyók betakart szemmel is kitűnően képesek vadászni, addig gödörszerveik kiiktatásával támadásaik pontossága jelentősen romlik. Azt is megfigyelték, hogy leginkább a 28°C-nál melegebb áramlatokat (ez egy, a közelben megbúvó egér kisugárzásának megfelelő) érzékelik a leghatékonyabban, különösen ha az a környezettől jelentősen eltér. Hűtött kamrában ugyanis hatékonyabban felismerték az emberi kezet, mint szobahőmérsékleten.

A kivételes érzékelés megfejtése azonban komoly kihívásnak bizonyult. A több éves kutatómunkát jelentősen hátráltatta, hogy a hőlátó kígyók többsége emberre is veszélyes, valamint félnek tőlük az asszisztensek. Két elmélet versengett egymással, az egyik szerint a kígyó nemcsak a látható fény tartományába eső fotonokat érzékeli, hanem az infravörös hullámokat is, és valójában infralátással rendelkezik. A másik, most beigazolódott elmélet szerint a hőmérséklet változását érzékeli nagy pontossággal a kígyó, és alakítja azt kémiai információvá.

Az érzékelés kulcsa az úgynevezett TRPA1 gén terméke, amely egy sejtfelszíni receptorfehérje. Ennek megállapításához a tudósok a gödörszerv érzékelő idegsejtjeit más idegsejtekkel vetették össze. Átfogó vizsgálatukban a gödörszerv neuronjai nem sokban tértek el egy átlagos neurontól, azonban a TRPA1 mennyiségük az normális 400 szorosa volt. További kísérletekkel igazolták, hogy a receptor egy bizonyos hőmérsékleti határérték elérésekor aktiválja az idegsejtet, ami így jelzést küld a kígyó agyába. Ugyanez a receptor emberben több irritáló anyag érzékeléséért felelős, például erős mustárok vagy bors fogyasztásakor.

A kutatók a felfedezés kapcsán felhívták rá a figyelmet, hogy az evolúció során hasonló gének egészen eltérő funkciók ellátására is szakosodhatnak. Arra azonban egyelőre nem tudják a választ, hogy mit érez a kígyó ha mustárral találkozik.

Forrás:
Nature News
Wired

Molecular basis of infrared detection by snakes. Gracheva, E. O. et al. Nature, Advance Online Publication, March 14, 2010. doi:10.1038/nature08943