A Szaturnusz körül keringő Cassini űrszonda immár sokadszorra ejti ámulatba a földi irányítóközpontot bámulatos felvételeivel. Az alábbi videón elsőként sikerült megörökítenie a Szaturnuszon táncoló sarki fényt. 

A videó (innen letölhető) valójában 472 darab, 2-3 perces expozíciójú fényképből lett összefűzve, összesen 81 órányi történést mutatva a bolygó körül. A szonda mozgásának következtében ráadásul 3 dimenzióban láthatóak a több, mint 1200 kilométeres hullámok.

A felvételeken kivehető ahogy a Szaturnuszhoz érkező napszél a mágneses tér sajátosságainak következtében a sarkok közelébe áramlik, majd itt a légkör molekuláinak csapódva látványos fényjelenséget hoz létre. Mivel a Földtől eltérően a Szaturnusz légkörét főként hirdogén és hélium alkotja, így a könnyű elemek a földinél jóval magasabb hullámokat is képezhetnek.

A kutatók már régóta sejtették, hogy hasonló tánc a Szaturnuszon is lejátszódhat, a sarki fényt pedig állóképeken már máskor is sikerült rögzíteni. Ez azonban az első eset, hogy mozgóképen is sikerült a folyamatot lencsevégre kapni, rögtön a legnagyobb ismert sarki fényjelenséget megörökítve.

A Cassini szonda a felvételeket a bolygótól nagyjából 2,8 millió kilométerre készítette még október 5. és 8. között. Az egyes képeken 1 pixel nagyjából 32 kilométernek felel meg. Az eredeti felvételek valójában a látható spektrumban, de fekete-fehérben kerültek megörökítésre, a hamis narancsszín a fények könnyebb elkülönítését szolgálja. (Érdekességképpen a nyers videofelvétel így néz ki.) A kutatók feltételezik, hogy a Szaturnusz fényei is a Földéhez hasonlóan változatos színekben pompáznak, azt azonban egyőre nem tudják, hogy pontosan milyen színűek lehetnek.

Forrás:
Wired
CICLOPS
 

Ugyan a nevezés még tart, mégis többezer kép érkezett már a National Geographic idei nemzetközi fotópályázatára. Az itt két illusztrációval bemutatott "természet" kategória mellett "emberek" illetve "helyek" témakörökben várják a műveket a világ talán legismertebb fényképpályázatába, augusztus 5. és október 31. között.

A beérkező fotókból hetente tesznek közzé válogatást a szerkesztők mindhárom kategóriában, így érdemes időnként újra felkeresni az oldalt, esetleg szavazni is a kedvencekre.

A fenti képen két egymásnak rohanó hullám alul pedig a rejtélyes vitorlázó kövek láthatók, melyek jelenleg ismeretlen okokból utaznak véletlenszerű irányokban a Mojave sivatag egy elhagyatott völgyében.

A pályázat honlapja itt érhető el, a Boston Globe pedig máris előállt saját 25 kedvenc képével.

A tanzániai Udzungwa-hegyi Nemzeti Parkban lévő Magombera erdő élővilágának tanulmányozása során bukkantak rá a Yorki Egyetem kutatói egy korábban ismeretlen kaméleonfajra, melynek a Magombera kaméleon (Kinyongia magomberae) nevet adták.

A faj közeli rokonságban áll a Eastern Arc-hegységben endemikus élesorrú kaméleon (K. oxyrhina) fajjal, ám rövidebb orri függelékkel rendelkezik.

Dr. Andrew Marshall a kutatás vezetője majmok megfigyelése közben vett észre egy kígyót, amely épp az addig ismeretlen faj egyik egyedét fogyasztotta el.

Forrás:
AlphaGalileo
University of York

Öt bizarr krokodilfaj maradványait tárták fel kutatók a mai Szahara területén, és mutatták most be a National Geographic segítségével. A néhai hüllők egészen eltértek a ma ismert krokodiloktól, és számos különleges táplálkozási módot fejlesztettek ki. A masszív agyarakkal és erős lábakkal bíró "BoarCroc" például valószínüleg letámadta és felöklelte áldozatait, a több mint egy méteres fejjel rendelkező "PancakeCroc" pedig hatékony halász lehetett.

Paul Sereno vezetésével immár az ötödik új ősi krokodilfaj került feltárásra Afrikából. A leletek alapján úgy tűnik, hogy a mai Szahara területe, amely egykor fülledt, mocsaras vidék lehetett, számos bizarr krokodilfajnak adhatott otthont. A középidőben ezek a hüllők lehettek a vidék urai, egymás mellett azonban remekül megfértek, hiszen a táplálkozásnak más-más módjait fejlesztették ki. Az öt fajt most közösen mutatták be, a National Geographic pedig egy sor hatásvadász animációt készített az esemény apropójából. Az egyes fajokat sorra véve betekintést nyerhetünk a krokodilok igazi aranykorába.

A "DogCroc"-nak, azaz kutyakrokodilnak (Araripesuchus wegeneri) elnevezett hüllő például otthonosan mozoghatott négylábon, és valószínüleg mai rokonaival ellentétben jó futó volt. feltehetően apróbb állatokra vadászhatott, ugyanis finom, kutyaszerű állkapoccsal rendelkezett. Valószínüleg csapatosan élhetett, hiszen öt darab kutyakrokodilt tártak fel egyetlen  kőtömbből. Mind a csoportos életmód, mind pedig az aktív vadászat emellett komolyabb agykapacitást is kíván, amelyet az agytérfogat vizsgálatával meg is erősítettek. Ezek a hüllők tehát némileg intelligensebbek lehettek ma élő rokonaiknál.

A "DuckCroc", magyarul kacsakrokodil (Anatosuchus minor) inkább a sekély, iszapos vízben kaphatta el a táplálékául szolgáló halakat vagy apróbb hüllőket. Széles, valóban kacsaszerű szája szélén finom érzékelők foglalhattak helyet, hogy az iszapos vízben is meglelje áldozatait. Ez a faj nem nőtt túl nagyra, azonban közel egyméteres hosszával is hatékonyan kordában tarthatta a partmenti vizek lakóit.

A "PancakeCroc" már jóval robosztusabb megjelenésű volt. Az akár hét méteres állatnak csak a feje egy métert tett ki, minek következtében pofája igencsak megnyúlt és lapos volt, innen is kapta a nem túl megtisztelő palacsintakrokodil (Laganosuchus thaumastos) nevet. Igazából a vadászatra sem volt túlzottan szüksége, akár az is elég lehetett ha hatalmas kitátott szájával megvárta amíg beleúszik egy-egy hal vagy másik hüllő.

A "RatCroc" azaz patkánykrokodil a földben vagy iszapban megbúvó férgekkel és apró állatokkal táplálkozhatott. Ebben különleges fogazata segíthette, ugyanis az alsó állkapcsából egyenesen előrefelé áll néhány fog, ami akár ásásra is alkalmas lehetett. A Marokkóból előkerült leletek tanulsága szerint a Gondwana őskontinensen egykor megszokott lehetett a talajban, vagy mocsárban táplálék után kutató patkánykrokodilok látványa.

A "BoarCroc" azonban talán mindannyiuknál félelmetesebb vadász lehetett. A hét méteres, izmos hüllő fejét vastag páncélzat védte, pofájából pedig három pár agyar meredt előre. Az állat erős lábaival valószínüleg lerohanta áldozatait, támadás közben felöklelve leendő táplálékát. A vaddisznókrokodilnak (Kaprosuchus saharicus) valószínüleg kevés ellensége lehetett fénykorában.

A fenti hüllők lényeges különbsége a maiaktól, hogy lábaik nem az oldalukból álltak ki, hanem a testük alatt helyezkedtek el, csakúgy mint a mai négylábú emlősöknek. Így nem húzták sokszor hatalmas hasukat a talajon, ezért gyorsabban futhattak, így a szárazföldön is hatékony ragadozó válhatott belőlük. Ha pedig esetleg visszavonulniuk kellett, akkor vízbe ugorva bármikor egy hal ügyességével úszhattak tova a fenyegetés elől.

A most bemutatott csoporton mindössze egyetlen krokodilfaj tesz túl. A néhány éve feltárt "SuperCroc" (Sarcosuchus imperator) ugyanis mindannyiukat túlszárnyalja közel 12 méteres hosszával és 8 tonnás tömegével, ami kétszer akkora méretet jelent, mint a ma élő legnagyobb krokodiloké. A képen jól látszik, hogy egy kutyakrokodilt akár Paul Serenoval együtt is gond nélkül elfogyaszthatott volna  a SuperCroc egyetlen harapással.

Forrás:
Telegraph
Science Daily
National Geographic

Matematikusok már régóta próbálkoznak végtelenül összetett, ismétlődő elemekből álló struktúrák térbeli ábrázolásával. A feladatnak a 70-es években még a számítási kapacitás volt a legnagyobb akadálya, amikoris Benoît Mandelbrot elsőként a 2 dimenziós fraktálok ábrázolásával fáradozott. A technika fejlődésével azonban lelkes matematikusok csoportja mára rutinfeladattá tette a 2D fraktálok alkotását, néhány egyszerű programmal bárki egyedi művet is létrehozhat.

A következő áttörést a faktálok további dimenziókba való kiterjesztése jelenti, ebben alkotott most maradandót amatőr fraktálvadászok egy csoportja, akik megalkották az általuk "Mandelbulb"-nak nevezett alakzatot, ami mai ismeretieink szerint a legközelebb áll egy valódi 3D fraktálhoz:

Egy-egy ilyen forma valójában egyetlen matematikai képlettel leírható, többek között ettől is olyan nagyszerű. A bonyolult szerkezethez egy iteratív művelet eredményeként jutnak, azaz egy kiindulási számra végrehajtanak egy számítást, majd a kapott eredményre végrehajtják ugyanazt a számítást, és így tovább a végtelenségig. Ha a folyamatot  ábrázoljuk, akkor egyes esetekben gyönyörű alakzatokhoz juthatunk, ezek a fraktálok.

A számítás 3D-be való megjelenítése azonban eddig problémákba ütközött, ugyanis az eddig nem mutatott valódi végtelen részletességet. A most megalkotott formula még szintén tartalmaz "feltöltött" régiókat, melyek nem viselkednek valódi fraktálként, a teljes alakzat azonban még így is bámulatos részletességet mutat.

A Mandelbulb mellett más próbálkozások is vannak 3D (sőt 4D) fraktálok létrehozására, a képi megjelenítés mellett pedig több program hanggá is képes a műveletet alakítani. Mindemellett ilyen alakzatok a természetben is megfigyelhetők. A villám ágai is fraktálokként viselkednek, hasonlóan egyes levelek erezetéhez, felhők alakjához,  hegycsúcsok kőcsipkéihez vagy éppen a humán genom sejtmagban elfoglalt szerkezetéhez.

A bejegyzésben szereplő képek mind a Mandelbulbról készültek, különböző oldalairól vagy üregeiről, más-más nagyítással. A teljes struktúra valójában a lenti képleten alapul és jobboldali képen látható teljes nagyságában.

{x,y,z}^n = r^n {cos(n*theta) cos(n*phi), sin(n*theta)cos(n*phi), -sin(n*phi)}
r=sqrt(x²+y²+z²), theta=atan(y/x), phi=atan(z/sqrt(x²+y²))

forrás:
Skytopia
Paul Nylander
New Scientist
 

Amerikai kutatók mélytengeri bálnatetemeken egy teljesen új állatcsoportot fedeztek fel. A csontférgeknek elnevezett lényeknek már a megjelenése is szokatlan, ugyanis szemekkel vagy szájjal nem rendelkeznek, légzőszervük pedig a testükön kívül található. Az állatok a tenger mélyére süllyedt állattetemekkel táplálkoznak szimbionta baktériumaik és gyökérszerű nyúlványaik segítségével. Mostanra összesen 17 fajukat sikerült felfedezni, hála az óceán különböző ponjaira kutatási céllal elsüllyesztett bálna- és fókatetemeknek.

Még 2004-ben tárták fel az első csontférgeket Kalifornia partjainál. Akkor körülbelül 3000 méteres mélységben egy távvezérelt tengeralattjáró segítségével fedeztek fel egy bálnatetemet beborító élő szőnyeget. A "szőnyeg" valójában a különös férgek tömege volt, melyek alaposabb vizsgálat után igen eltérőnek mutatkoztak minden más ismert élőlénytől.

A csontférgek ugyanis nem rendelkeznek szemekkel, bár ez még önmagában még nem lenne egyedi eset. Az azonban különösen szokatlan, hogy szájuk és bélrendszerük sincs, anyagcseréjüket így más módon kell megoldaniuk.

A légzéshez pamacsos fésűiket használják, melyek testükön kívül a vízben lebegve végzik a gázcserét. A táplálkozást pedig hosszú, gyökérszerű nyúlványaikkal folytatják, ezek segítségével rögzítik magukat a csontokhoz, majd abba fokozatosan egyre mélyebbre fúrnak. Eközben szimbionta baktériumaik segítségével megemésztik az ellenálló struktúrát, kinyerve az abban található tápanyagokat. Életmódjuk tehát különös módon inkább egy növényére emlékeztet semmint egy féregére.

Az első fajt felfedező Robert Vrijenhoek, a Monterey Bay Aquarium Research Institute evolúcióbiológusa úgy döntött, hogy jobban is megismerkedik a különös állatcsoporttal. Ezért 2004 és 2008 között összesen öt bálnatetemet süllyesztett el különböző tengermélységekben, hogy a nemzetség többi fajával is megismerkedjen. Próbálkozása nem maradt eredménytelen, összesen 15 Osedax fajt sikerült felfedeznie, valamint kutatásai nyomán hasonló módszerekkel Svédország és Japán tengereiben is egy-egy új típusra leltek. A bálnák mellett egyéb állatokkal, például tehenekkel vagy fókákkal is próbálkoztak, hátha válogatósak a csontevők. Azt tapasztalták azonban, hogy a csont egyformán ízletes lehet mindegyikben: "úgy tűnik nem számít nekik, hogy milyen csont." mondta el Vrijenhoek, "a kollagén és a koleszterin érdekli őket".

A 17 csontféregfaj összehasonlító elemzését publikálta most BMC biology szaklap. A munkából kiderül, hogy az állatok a gyűrűsférgek közé tartoznak, tehát a mindenki által ismert földigiliszta különc rokonai. A csoport meglehetősen ősi, az első csontférgek még tengeri őshüllők csontjain lakmározhattak a középidőben.

Az életciklusuk nem kevésbé rendhagyó. A férgek lárvaként érkeznek meg az elsüllyedt tetemekhez, ahova valószínüleg tengeráramlatok, vagy a szintén dögevő számtalan rákféle segítségével juthatnak el. A csontokra telepedve aztán az első lárvák nőstényekké fejlődnek, majd megkezdik a váz módszeres lebontását. Az újonnan érkező lárvák a nőstények belsejében találnak otthonra, és ott mikroszkópikus hímekké fejlődnek akik háremekbe tömörülve termékenyítik meg a nőstény által termelt nagyszámú petét.

"Gyakran beszélünk arról, hogy a mélytenger mennyire ismeretlen terület, és ez a felfedezés remekül bizonyítja [hogy ez mennyire igaz]." Közölte Kenneth Halanych, az alabamai Auburn University tengerbiológusa. "Itt ez a hatalmas változatossággal bíró élőlénycsoport ami Kalifornia partjaitól nem messze él, és egészen mostanáig mégsem tudtunk róluk" tette hozzá.

A felfedezések ismeretében a kutatók máris a többi, még ismeretlen faj nyomába erednek, legközelebb az Antarktisz és Franciaország vizeibe telepített tetemek segítségével.

Forrás:
ScienceNews

A remarkable diversity of bone-eating worms (Osedax; Siboglinidae; Annelida); Robert C Vrijenhoek, Shannon B Johnson and Greg W Rouse; BMC Biology 2009, 7:74 doi:10.1186/ 1741-7007-7-74;

Veszedelmes fogak, páncélozott test, hatalmas izomzat és agresszív természet: ez a víziló.  Egy egész csordányi ellen esélye sincs egy kifejlett krokodilnak, főleg, ha egy a borjaikat védő csoportról van szó.

Utoljára hibázott a képeken szereplő nílusi krokodil, amikor a csorda borjaira akart támadni. A felbőszült vízilovak egy pillanat alatt körbevették a kicsiket, nem hagyva utat a hüllőnek a menekülésre. Az eseményeket megörökítő Vaclav Silha szerint a krokodil, látva hogy nincs kiút, az állatok hátán próbált meg kereket oldani, de ez volt a legrosszabb megoldás amit választhatott. A hatalmas emlősök megragadták, néhány harapás után pedig a masszív krokodil élettelenül merült alá.

Nem is csoda, hiszen egy kifejlett víziló akár több tonnányi erőt is képes egyetlen harapásával kifejteni, aminek még a krokodil vastag pikkelyei sem tudnak ellenállni. A vízilovak ráadásul rendkívül agresszívek, a territóriumokba tévedőket pillanatok alatt elpusztítják, akár emberre is támadnak. Az állat emiatt - jámbor külseje ellenére - a legtöbb halálesetért felelős gerinces Afrikában (megelőzve a krokodilokat vagy akár az oroszlánt is).

A képek a Mara folyó partján készültek a Serengeti nemzeti parkban, Tanzániában,  elsőként pedig a BBC Wildlife Magazine novemberi számában jelentek meg.

Forrás:
Daily Mail

Bámulatosan épen maradt falfestményekre bukkantak amerikai és mexikói régészek a dél-mexikói Calakmul nevű ősi maja város romjaiban. Kivételesen jó állapotuk mellett a leletek kölönlegessége, hogy a hétköznapi emberek tevékenységét mutatják be. Ez az egyetlen ilyen ábrázolás amit ismerünk, így alapvető információkkal szolgálhat a maja közemberek mindennapjairól.

Calakmul a maják klasszikus periódusában (i.sz. 300-900) az egyik legjelentősebb város volt. A Guatemala és Mexikó határán elterülő települést mára teljesen visszafoglalta az esőerdő, az egykori templomok csak fákkal sűrűn borított dombok alól sejlenek elő. A többi ismert maja romvároshoz hasonlóan azonban itt is gazdag leletanyag lapul a dzsungel mélyén, amerikai és mexikói régészek most például egy sor gyönyörű falfestményre bukkantak a romokban.

A rajzokat egy 5 méter magas, háromszintes épület feltárásakor találták, de jóval annak felszíne alatt. A maják ugyanis rendre újabb és újabb rétegeket húztak a már meglévő templomaikra, minden alkalommal új faragványokkal és festményekkel díszítve a külső felszínt. A belsőbb rétegek dekorációi legtöbbször megsemmisültek az új réteg építésekor, itt azonban a festményeket gondosan agyaggal takarták be, mielőtt az újabb buroknak nekifogtak. A régészek egyelőre nem biztosak benne, hogy miért óvták meg a festményeket, de úgy tűnik ezek különös jenetőséggel bírhattak, valószínüleg fénykorukban egy piacot díszíthettek.

Ugyan nem ez az egyetlen hely ahol a ráépítés segített megóvni a gondos díszítést (pl Copán városában szintén remekül fennmaradt több különböző rétege ugyanannak a templomnak), azonban csak itt örökítették meg a mindennapok eseményeit. Az összes többi ismert festményen ugyanis csatajelenetek, királyábrázolások vagy vallási témák kaptak helyet, de nem itt. A calakmuli festményeken ugyanis étkeket készítő figurák, kereskedők, vagy különféle árukat cipelő alakok láthatók. Az egyes képek mellett ráadásul magyarázó írásjegyek is szerepelnek, hatalmas segítséget nyújtva a csak részben megfejtett maja írásrendszer jobb megértéséhez. Az egyes alakok mellett egy-egy "aj" azaz "személy" jel olvasható, ezután pedig az ott ábrázolt termék neve. Az "aj mahy" azaz "dohányos ember" például egy edényt tart a kezében, melyben feltehetőleg a dohánylevelek vannak, egy másik alak pedig egy kanállal áll vele szemben. A lenti kép a bal oldalán pedig a kukoricakásás embert ("aj ul") ábrázolja aki éppen egy nagy tálba meri étkét egy bőszen ivó másik figurának.

A képek segítségével sikerült megfejteni a maja "kukorica" és "só" írásjegyeket, amik ugyan alapvető fontosságúak voltak a nép életében, eddig mégsem sikerült egyértelműen azonosítani őket.

Ugyan a majákat már több, mint egy évszázada kutatják, mégis "ez az első eset, hogy ilyesmivel találkoztunk" mondta el Simon Martin, a feltárás vezetője. "Szinte soha nem láthajuk, hogy a társadalom alsóbb rétegei mivel foglalkoznak, vagy hogyan néznek ki, úgyhogy ez teszi [ezeket a képeket] ilyen különlegessé," tette hozzá.

A jövőben még további fontos felfedezések várhatók, ugyanis a maja romok nagyrésze még feltáratlan. Bár több épület helyét ismerjük, csak Calakmul Chiik Nahb régiójában még 68 eltemetett építmény vár arra hogy kiássák. A feltárásokat nehezíti az éghajlat és a sokszor áthatolhatatlan esőerdő. A talán legnagyobb ismert maja város, El Mirador is jelenleg csak helikopterrel vagy többnapi túrázással közelíthető meg, így a maják még hosszú évekig őrizhetik titkaikat.

Forrás:
LiveScience
physorg.com
PNAS
 

Mindig is űrhajós szerettél volna lenni, de valahogy mégis máshol kötöttél ki? Itt az ideje, hogy bepótold amiből kimaradtál! A Frassanito and Associates ugyanis előrukkolt egy komplett holdrover szimulátorral, amivel mindenki átélheti a leendő holdbázis építők mindennapjait.

A progam segítségével kedvenc roverünkkel szánthatjuk a Hold felszínét egyik bázistól a másikig. Lehet a dokkolást gyakorolni (ami mellesleg rettenetesen nehéz), vagy ha meguntuk a sofőrködést, űrruhát öltve ki is szállhatunk és kedvünkre barangolhatunk a Holdon. A meglehetősen nagy játékterepen több kisebb bázis, leszállóegységek, műszerek, kilövőállomások és még egy meghibásodott másik rover is található. A szimulátorban szereplő valamennyi jármű és építmény mind a NASA Constellation program jelenlegi tervei alapján készült, a LER nevű holdrovertől a folyékony oxigénes üzemanyagállomásokon át a holdi EVA űrruhákig. Még egy pókszerű, hatlábú robot, az Athlete is cirkál a pályán, szintén NASA fejlesztés.

A szimulátort rengeteg kameraállás teszi teljessé amiket kedvünkre váltogathatunk. Ezen a képen például a dicső Mikron űrhajós integet társával a kamerának a Kopernikusz bázishoz sikeresen csatlakozott LER szomszédságából. A program ugyan egyelőre hemzseg a bugoktól, de egy próbát feltétlenül megér. A PC-s verzió innen, a Mac-es innen tölthető le (50MB), mindkettő ingyenes.

Egyes blogírók egyszerűen nem tudnak betelni a különféle bolygók felszíneit bemutató műholdképekkel. A fenti nagyszerű fotót például még november 6-án tette közzé az Európai Űrügynökség, a kép a Kasei Valles és Sacra Fossae nevű marsi régiók határáról készült (nagyobb kép).

A Mars express folyamatosan fényképezi a vörös bolygó felszínét, itt épp az északi félgömb egy 225 x 95km-es darabját rögzítette nagyfelbontású sztereókamerája. A kép felső felében a Kasei Valles nevű, feltehetőleg folyóvíz vájta árkokkal tagolt tája látható. Az egykori felszíni vizek lehettek felelősek a jobb oldalon elhelyezkedő 35km átmérőjű kráter egyik oldalának erodálásáért is. A medrek mellett hatalmas hosszanti hasadékok teszik kaotikussá a terepet, ezek feltehetőleg a nehéz felszíni rétegek süppedése miatt alakulhattak ki. Alul a terjedelmes Lunae planum kráterekkel tarkított síksága terül el, jobbra pedig egykori vulkáni működés eredményeként egy fiatalabb síkság látható.

Nemrég a Boston Globe összegyűjtötte és közzétette a legbámulatosabb marsi felvételeket, nem egy közülük valódi műalkotás. A fantasztikus képekből álló sorozat itt tekinthető meg, ízelítőként ez egy fotó a Mars déli sarkának környékéről: