Egy gyors karakterizálásra alkalmas DNS vonalkód bevezetéséről határoztak növénybiológusok egy most zajló konferencián. A vonalkódot két olyan gén képezi amely minden növényben megtalálható, de fajonként némileg eltér egymástól, így egyedi jelölőként funkcionál. A módszerrel lehetővé válik természetvédelmi területek kijelölésénél a jelen lévő védett növények kimutatása, vagy vitatott hovatartozású növények gyors azonosítása.

2009 november 10-én sikerült a Mexikóvárosban megtartott 3. International Barcode of Life konferencia keretein belül megállapodni arról, hogy innentől kezdve minden szárazföldi növényt DNS vonalkód alapján azonosítsanak. A döntés értelmében 150 millió dollárból készül el 5 év alatt egy 5 millió vonalkódot tartalmazó könyvtár, melynek segítségével nagyjából félmillió növényfaj lesz azonosítható. "Ez a legnagyobb biodiverzitás genomikai program amire valaha is vállalkoztak" mondta el Paul Hebert a University of Guelph in Ontario munkatársa aki még 2003-ban rukkolt elő a DNS vonalkódozás ötletével.

A módszer végre jelentősen lerövidítheti azt a procedúrát amit egy-egy növény meghatározása jelentett. Az időigényes morfológián (azaz a növény külső megjelenésén) alapuló meghatározás ugyanis erősen szubjektív és nem utolsósorban igencsak időigényes. Egy vonalkód leolvasás viszont ehhez képest rövid idő alatt megvan, és igen megbízható eredményt is ad. Az előzetes becslések szerint az esetek 99%-ában alkalmazható lesz a módszer, és az elsődleges tesztek alapján 72%-os valószínüséggel állapítható meg vele a helyes faj. Ez elsőre nem feltétlenül tűnik túl meggyőzőnek, de ha hozzávesszük, hogy a módszer 100%-os biztonsággal helyezi a megfelelő fajcsoportba a meghatározandó növényt, akkor máris látható a módszer haszna.

Az eljárás lényege, hogy két olyan gént elemeznek a tudósok a vizsgálandó növény DNS állományában, ami minden növényben jelen van, de fajonként eltérő. A kapott génszekvenciát (azaz a kapott DNS darabot) összevetik a vonalkód adatbázissal, az egyező kód alapján pedig azonosítják a növényt. A módszernél kulcsfontosságú, hogy pontosan mely DNS darabokat használnak a kódolásra, ez ugyanis döntően befolyásolja a rendszer hatékonyságát. Hosszas előkészítés után végül az rbcL és a matK génekre esett a választás.

Az rbcL gén egy létfontosságú enzimet kódol (teljes nevén a ribulóz 1,5-biszfoszfát karboxiláz oxigenázt) ami elengedhetetlen ahhoz, hogy a növények szén-dioxidból saját szerves anyagaikat felépíthessék. Az enzim olyannyira fontos, hogy minden zöld levélben  termelődik, és becslések szerint az egyik legnagyobb mennyiségben jelen lévő fehérje a Földön. Az általában rubisco-nak rövidített enzim két külön alegységből áll, az rbcL a "large", azaz a nagyobbik alegységet kódolja. A gén univerzálissága miatt úgynevezett molekuláris óraként is funkcionál, ugyanis közeli rokon fajok között kisebb eltéréseket mutat, mint távoliaknál. Két növényfaj rbcL-ének összehasonlításával emiatt felmérhető, hogy nagyjából mennyi ideje válhatott szét a két csoport egymástól.

A szintén használt matK egy kevésbé ismert gén, feltehetőleg más RNS molekulák érésében játszik szerepet. Jelen szempontból viszont azért fontos, mert ez is univerzális növényi fehérje, és már korábbi vizsgálatokban is sikerrel vizsgázott növényhatározás terén.

Ugyan a két gént már eddig is használták növényhatározásra, és többen is ezeket jelölték a vonalkód alapjának, a végleges döntés mégis csak most született meg. Az előkészítő bizottság ugyanis csak nehezen jutott konszenzusra, egyes tagok egy három génes megoldást javasoltak, mások a két gén mellé speciális "biztonsági régiókat" láttak szükségesnek. A döntés még így sem végleges, a mostani bejelentés után még ugyanis 18 hónap múlva felülvizsgálják a vonalkód helyességét.

"Mindenki erre a döntésre várt már időtlen idők óta" mondta el David Schindel a Barcode of Life konzorcium főtitkára. A most lefektetett alapokon ugyanis végre megindulhat a vonalkód könyvtár építése, ami remélhetőleg néhány éven belül már rutinszerűen alkalmazható lesz a szárazföldi növények meghatározására.

Forrás:
The Great Beyond

A Szaturnusz körül keringő Cassini űrszondának már több figyelemreméltó felfedezéséről beszámoltunk, a NASA által épített eszköz feladata, hogy alaposabban szemügyre vegye a gyűrűs bolygót és kísérőit.

A műhold nemrég a gázóriás egyik holdját, az Enceladust vette célba, sikeres manőverét néhány napja fejezte be. Ennek során feladata az volt, hogy keresztülrepüljön az holdból feltörő hatalmas gejzírek egyikén (nagyobb kép), és érzékeny műszereivel elemezze a gőz tartalmát.

Korábbi mérésekből már tudjuk, hogy az Enceladuson hatalmas mennyiségű víz található. Ez a felszínen vastag jégpáncélt alkot (térkép), alatta azonban feltehetően egy hatalmas óceán fekszik, amelyből időről időre a jég repedésein hatalmas gejzírek lőnek a hold légkörén kívülre. A jelenség az északi pólus közelében éri el a legnagyobb intenzitást, itt a "tigriscsíkoknak" nevezett repedésrendszer a párák fő forrása.

A Cassini ezúttal az egyik ilyen kilövellt felhőbe repült bele. A manőverről készült részletes animáció itt tekinthető meg. A filmen jól látszik ahogy a szonda számtalan műszerrel vizsgálja a holdat rárepülés közben (ekkor készültek az itt látható, még feldolgozatlan felvételek is), majd a felszínhez közeledve kikapcsolja érzékeny kameráit és megpróbál mintát venni a kitörésből.

A mindössze 100km-es távolság a holdtól az itt láthatónál sokkal jobb fényképek készítésére is lehetőséget adott volna, valamint a szonda apró imbolygásából következtetni lehetne a hold tömegére és belső szerkezetére is. Biztonsági okokból azonban a szonda hajtóműveivel folyamatosan korrigálta pályáját, kameráit pedig a holdhoz érve kikapcsolta, így védve meg az eszközöket a gejzírben található apró jégkristályokkal való találkozástól.

Sikerült azonban mintát vennie a vízpárából, aminek részletes elemzése érdekes eredményekre vezethet. Az Enceladus ugyanis az egyetlen ismert égitest (a Földön kívül) ahol nagy mennyiségű víz található. A jégpáncél alatt a melegebb tengerben pedig akár az élet kialakulásához is elégségesek lehetnek a feltételek, a kutatók így bonyolult szerves molekulák után kutatnak majd a mintában.

Ugyan az adatok elemzése még tart, a sikeres manőveren felbuzdulva a Cassini a legközelebbi Enceladus érintés alkalmával (2010 áprilisában) ismét egészen közel repül majd a holdhoz. Ekkor azonban hajtóművek használata nélkül és bekapcsolt kamerákkal, így nemcsak az égitest szerkezetét tárja majd fel pontosabban, de a felszínről is minden eddiginél részletesebb képeket készíthet.

További feldolgozatlan képek a Cassinitól itt.

Forrás:
NASA JPL blog
CICLOPS
New Scientist
 

Újfajta agyi idegsejtek közötti kapcsolatot fedeztek fel szegedi kutatók. A Nature-ben megjelent tanulmányuk szerint az úgynevezett neurogliaform sejtek nemcsak az eddig ismert módon (azaz szinapszisokkal) képesek információt továbbadni, hanem a megfelelő molekulák sejtközötti térbe való juttatásával is. Az új eredmények tükrében jelentően módosulhat az agyunk működéséről alkotott kép.

Tamás Gábor és kollégái már több alkalommal is meghatározó felfedezéseket tettek az idegtudományok terén. 2003-ban ők voltak az elsők akik a lassú gátlás jelenségét megfigyelték, 2006-ban pedig az agykéreg úgynevezett kandelábersejtjeinek működését írták le. A Nature múlt heti számában közölt publikációjuk pedig az agy neurogliaform sejtjeinek újfajta kommunikációjáról szól.

Ezek a sejtek a tankönyvi adatok szerint axonjaikkal más neuronokhoz közelítenek, majd egy információs kapcsot, úgynevezett szinapszist létesítenek. Bizonyos hatások következtében a neurogliaform sejtek kémiai jelátvivő anyagokat juttatnak a szinaptikus résbe, amely működésbe hozza a kapcsolódó idegsejtet, így adva tovább az információt. A neurogliaform sejtek leginkább gátló idegsejtek, azaz blokkolják a hozzájuk kapcsolódó neuronokat.

A mostani felfedezés szerint azonban nem ez az egyetlen módja az információtovábbításnak. Ezek a neuronok ugyanis képesek olyan sejteket is gátolni, amikkel nem is állnak közvetlen kapcsolatban. Ehhez nem tesznek mást, minthogy a sejtközötti térbe nagy mennyiségű jelátvivő anyagot juttatnak, amivel a környező idegsejteket kapcsolat híján is hatákonyan gátolhatják. Az ehhez használt anyag neve gamma-amino-vajsav, ismertebb nevén GABA, amely az egyik leggyakoribb gátló neurotranszmitter.

A további vizsgálatok kimutatták, hogy a neurogliaform sejtek már nagyon alacsony koncentrációban reagálnak a GABA-ra, tehát a módszer valószínüleg ezen sejtek közötti kommunikációra szolgál. Viszont ha több sejt egyszerre üríti az anyagot, akkor ez további neuronokra is hatással lehet, hatékonyan gátolva akár egyszerre több sejtet is. A neurogliaform sejtek az úgynevezett neuroszteroidokra is érzékenyek, amiknek általában a stresszfolyamatokban és a depresszióban van szerepe. Ennek a molekulának a mennyisége erősen ingadozik például a női menstruáció idején, terhességkor vagy komoly stresszhatások esetén. A kutatók úgy gondolják, hogy a neuroszteroidok valójában az intercelluláris térbe juttatott GABA segítségével fejthetik ki hatásukat, így a jelenség alaposabb vizsgálata közelebb vihet a folyamat megértéséhez és akár hatékony antidepresszánsok kifejlesztéséhez.

Forrás:
Nature
Science News
MTA
 

Idén negyedszerre tartják meg a Space Elevator Games nevű rendezvényt, melynek célja, hogy a versenyzők megalkossanak egy felvonószerkezetet, amivel akár az űrbe is lehet menni. A prototípusokat egy helikopterből lógó 1km hosszú kötélen kell feljuttatni néhány perc alatt, az energiaellátást pedig a földről kell megoldani kábelek nélkül. Egy sikeres csapat már van, a többiek még a héten próbálkozhatnak.

Még a hatvanas években Yuri Artsutanov fejéből pattant ki az ötlet, hogy rakéták vagy ballonok helyett lifttel kellene az űrbe menni. Arthur C. Clarke 1979-es sci-fi novelláján kívül nem sok valósult meg az ötletből, egészen 2006-ig. Ekkor ugyanis a Spaceward a NASA hathatós támogatásával megalapította a Space Elevator Games-t, amelynek célja, hogy működőképes felvonót alkossanak a versenyző csapatok, amely a alapul szolgálhat egy valódi űrlifthez.

A feladatot elsőre nehéz komolyan venni (még második hallásra is), azonban a 2 millió dolláros fődíj azonnal más megvilágításba helyezi a versenyt, számos profi csapatot késztetve liftépítés nehézségeinek lekűzdésére.

A dolog ugyanis egyszerűnek tűnik, mégsem az. A verseny eleve nem számol azzal az aprócska gonddal, hogy hogyan és milyen anyagból készül majd az a többezer kilométer hosszú kötél amely elég erős és rugalmas ahhoz, hogy a lift közlekedhessen rajta. Arról nem is beszélve, hogy mi fogja a levegőben tartani. A fennmaradásához ugyanis egy elég nagy tömegű tárgynak kellene a Föld körül geostacionárius pályán keringenie amihez a kötelet rögzíteni lehetne. Mindez egyelőre a jövő problémája, jelenleg ugyanis egyedül  a felvonószerkezet kidolgozása cél.

A liftek lényege, hogy egy apró elektromos motor segítségével haladjanak fel és le a tesztkötélen. A szerkezetnek nagyon könnyűnek kell lennie, hogy minél gyorsabban haladhasson, ezért semmilyen üzemanyag vagy tank nem fér el rajta. Az áramellátást a földről kell megoldani, méghozzá nagyenergiájú lézernyalábok segítségével. A nyalábot a liften lévő extrakönnyű napelem nyeli el, amely a föld felé fordítva fogja be az érkező sugarat. A lézer olyan erős, hogy még a Föld körül keringő műholdakat is megzavarhatja, ezért a verseny minden alkalommal leáll amikor egy műhold halad el a lift felett. A módszerrel nemcsak a rettentő pazarló rakétákat váltanák le (hiszen ezek több tonnányi üzemanyagot is szállítanak amit menet közben elégetnek), hanem az űrutazást is kényelmesebbé tennék. Az egyszer embereket is szállítani képes szerkezet ugyanis leginkább egy egyenletes vonatúthoz lenne hasonló, szemben a jelenlegi veszélyes és megterhelő kilövésekkel.

Ugyan a technika jövőbeli alkalmazásában sokan kételkednek (még néhányan a versenyre nevezők közül is), az eddigi három évben mégis több csapat is megpróbálta teljesíteni a kitűzött távokat, de nem jártak sikerrel. Mind a táv, mind a szükséges sebesség a kiírásban évről évre nő, idén már 1 km magasra kell mászni, és 5 m/s sebességet kell elérni. A LaserMotive azonban néhány napja a világon elsőként sikerrel mászatta fel gépét a teljes távon, több mint 4m/s sebességgel, ezzel pedig 900 ezer dollárt nyert, amennyiben a héten más csapat nem képes megismételni a bravúrt.

A LaserMotive mellett (aki a nagyobb díj reményében még javítani akar teljesítményén), versenyben van még a Kansas City Space Pirates és a Saskatchewan Space Design Team (USST). Az űrkalózok november 4-én mindössze 50 méterrel a cél előtt kényszerültek leállni, ugyanis egy repülőgép miatt ki kellett kapcsolniuk a lézert. Az USST-vel együtt a héten még tovább próbálkozhatnak, a furcsa versenyről élő felvételekkel tudósít a Spaceward, illetve a Mikron twitjeiből is értesülhettek a legújabb fejleményekről.

Forrás:
Guardian
Telegraph
The Great Beyond
 

Ezen a most készült felvételen jól kivehetők az Apollo 12 misszió által hagyott nyomok a Holdon. A NASA LRO kamerája folyamatosan pásztázza égi kísérőnk felszínét, egyre pontosabb képeket készítve a talajról. Még idén korábban talált rá a második Hold misszió nyomaira, most pedig még alacsonyabbról (50km) egészen pontos felvételt készített a területről (nagyobb kép).

A fotón jól látszik az "Intrepid" leszállóegység helye, a körülötte lévő sötét folt pedig az első holdséta során keletkezett, amikor az űrhajósok elkezdték kipakolni az eszközöket a modulból. A Hold felszínét ugyanis finom por borítja, ami az asztronauták lába alatt összetömörödik, és sötétebb színűvé válik. Mivel a Holdnak szinte nincs légköre, ezért az összes lábnyom a mai napig tökéletes épségben megmaradt. Még az is látható ahogy Pete Conrad és Alan Bean átcipekedte a magukkal hozott ALSEP (Apollo Lunar Surface Experiments Package) modul darabjait végleges helyükre. Sétájuk útvonalát a képen az apró fekete nyilak mutatják (itt kinagyítva). Az otthagyott készülékek egyébként Holdunk szeizmikus aktivitását, gyenge légkörét és a napszél hatását vizsgálták, a központi egység pedig visszasugározta a begyűjtött adatokat a Földre.

A űrhajósok második űrsétája a korábban holdraszállt Surveyor 3 szondához vezetett (a kép előterében, a háttérben a leszállóegység).   A küldetés fő célja a szonda kamerájának és markolókanalának visszajuttatása volt. Bár a Surveyor kráterében mélyebb volt a por, mint amire először számítottak, így is sikerült leszerelni mindkettőt.

Ez a leszállás volt az első, ahol nagy precizitással tervezték meg a landolás helyét, hogy a Surveyor 3 elérhető távolságban legyen. Az amerikaiak összesen 1 nap, 7 óra 31 percet töltöttek a Holdon, majd visszaindulás után 1969 november 24-én sikeresen landoltak a Csendes-óceánban. Pete Conrad egyébként ezekkel a szavakkal köszöntötte a Holdat: "Whoopie! Man, that may have been a small one for Neil, but that's a long one for me."

Forrás:
NASA LROC
Wikipedia

A lipcsei állatkert dolgozói a minap megdöbbenve tapasztalták, hogy a kifutóban lévő pápaszemes medvék egyik napról a másikra elvesztették minden szőrüket. A csupaszon maradt ragadozók esete előtt az állatorvosok is értetlenül állnak, hiszen semmilyen lehetséges betegségnek nem találják rajtuk jelét. A bizarr küllemű emlősök azonnal a látogatók kedvencei lettek, a képeken látható Dolores is sztoikus nyugalommal tűri a fokozott érdeklődést.

A pápaszemes medvék eredetileg az Andok hegyei között élnek, Dél-Amerika egyetlen medvefajaként. Számukat a különböző becslések 2400-20 000 körülire teszik. Jellemzően vastag bundában járnak-kelnek, szemük körül pedig egy világos szőrcsík alkot keretet - innen a nevük. A vadon élő állatok nagyon félénkek, így keveset tudunk életmódjukról, a helyiek azonban elsősorban mérgekkel, illetve vadászattal tartják őket távol jószágaiktól. Emiatt és fokozatosan zsugorodó életterük miatt a vadon élő állomány egyre fogyatkozik, így a nyilvános vetkőzéssel (más emlősökhöz hasonlóan) remekül fel tudják magukra hívni a figyelmet.

Érdekes módon csak az állatkert három nősténye vesztette el bundáját, nekik csak az arcukon maradt meg belőle valami. Az új helyzetet még szokniuk kell, csupasz bőrük ugyanis folyton viszket, éjjelente pedig láthatóan fáznak.

A lipcseiek több másik állatkerttel is felvették a kapcsolatot, azonban egyelőre egyedinek tűnik az eset. Emiatt gyanítják, hogy esetleg genetikai okok állhatnak az ügy hátterében, ezt azonban nehéz lesz igazolni az állat alapos ismerete nélkül. A medvék egyelőre jól viselik a megpróbáltatást, gondozóik reménykednek, hogy bundájuk hamarosan visszanő.

Forrás:
Daily Mail
Los Angeles Times

Az angliai Sussexben került elő ez az egyedülálló borostyándarab egy benne rögzült pókkal és annak hálójával. A lelet nagyjából 130-140 millió éves, így ez a legrégebbi pókháló amit ismerünk. Annak ellenére, hogy a háló tulajdonosa még a korai dinoszauruszokat is szemmel tarthatta, műve nagyon hasonlónak tűnik a legmodernebb pókokéihoz. Mikroszkópos vizsgálatok szerint a  fonal szerkezete sem sokban különbözik a maiakétól, és még az apró ragasztócseppek is megtalálhatók rajta, amik segítségével az egyes szálak összeköthetők, illetve ugyanez tartja csapdában az elejtett prédát is. Ez azt is jelenti, hogy a pókok már a krétakorban is sikeres vadászok voltak, technikájuk pedig azóta sem sokat változott. Ennek ellenére a módszer még ma is remekül működik: egy számítás szerint a pókok által egy évben Angliában elfogyasztott rovarok össztömege nagyobb, mint az éves angol élelmiszerfelhasználás.

A pókfonal azonban hatékonysága ellenére nem túl időtálló. "A selyem egy igen kényes anyag, és csak ritkán őrződik meg fosszíliákban, például borostyánban" mondta el Martin Brasier, az Oxfordi Egyetem munkatársa. Kollégáival úgy vélik, hogy a pók valószínüleg egy erdőtűzben konzerválódhatott, ugyanis ilyenkor a fenyőfélék nagy mennyiségű gyantát bocsátanak ki, ami beboríthatta az egész pókot hálóstul.

Az ősi keresztespók mellett egyébként érdekes talajmikróbákat is tartalmaz a borostyándarab, köztük a legkorábbi ismert actinobacteriumot, ami napjainkban az egyik legfontosabb talajalakító prokarióta.

Forrás:
Wired

Az 1500 évvel ezelőtt eltűnt nasca kultúra hanyatlását feltehetően környezetük tönkretétele okozta. A University of Cambridge munkatársai szerint a fakitermelés túlzásba vitele lett a dél-amerikai nép veszte, ugyanis az erdőírtások következtében a vidék áradásoknak és aszályoknak lett kitéve, ami lehetetlenné tette a földművelést, megpecsételve a nazca-vonalak alkotóinak sorsát. A történtek a napjainkban zajló hasonló folyamatok jobb megértéséhez is fontosak lehetnek.

Jelenlegi tudásunk szerint nagyjából 1500 éve indulhatott hanyatlásnak a nasca kultúra. Bár a népcsoport több nagyobb várost alapított, különös rítusokat használt és számos kerámiatöredéket hagyott az utókorra, legtöbben talán óriási rajzolataikról ismerik őket. A perui Nazca-fennsíkba rajzolt több négyzetkilométeres ábrák ugyanis a levegőből pazar látványt nyújtanak még napjainkban is. A rajzok készítéséhez az alkotók a talaj legfelső, sötét színű rétegét távolították el, így láthatóvá vált az alatta fekvő vöröses kőzet. A képek célja még nem tisztázott, most azonban közelebb kerültünk ahhoz, hogy megértsükmi vetett véget i.sz. 500 körül a nasca kultúrának.

Angol régészek kutatásai szerint a térségben letelepedő emberek a saját vesztüket okozták természeti erőforrásaik mértéktelen felhasználásával. A kutatók növényi maradványokat vizsgálva azt találták, hogy egykor gyakori volt a környező völgyekben a huarangó nevű fafaj, amely feltehetően kulcsfontosságú volt a terület mikroklímájának fenntartásában. Ez a nascák tevékenységének eredményeképp szinte teljesen eltűnhetett a környékről, felborítva  terület törékeny ökszisztémáját, aszályokkal majd rövid áradásokkal sújtva a termőföldeket. A megcsappanó élelem a környék fokozatos elnéptelenedését és a nascák hanyatlását vonthatta maga után.

"Ezek nagyon speciális erdők voltak" mondta el a kutatást vezető Dr David Beresford-Jones, a Cambridge-i Egyetem régésze a huarangó fákról. "Ez a faj egy ökológiai sarokkő volt a sivatagos területen, mely javította a talaj termőképességét és nedvességét, valamint rögzítette az ártereket az egyik legmélyebbre nyúló gyökérhálózattal amit csak ismerünk."

"Ez a figyelemreméltó nitrogénkötő fontos élelem, faanyag és tüzelő is volt a helyiek számára." tette hozzá Dr Beresford-Jones.

A vidéken eredetileg a folyók ártereiben található növény teremtette meg azt a sajátos talajszerkezetet és mikroklímát, aminek eredményeképp a ciklikusan ismétlődő esőket hozó El Niño jelenség mindig évekre elegendő nedvességet hagyott a vidéken. A fák kivágásával azonban az eső árként hömpölyöghetett le a hegyoldalakon, utána pedig száraz, aszályos időszak következhetett az újabb áradásig. I.sz. 500 környékén pedig egy szokatlanul heves El Niño pecsételhette meg a nascák sorsát.

A tudósok elméletük igazolásához másfél méteres mélységből indulva a talajba ágyazódott polleneket vizsgálták. A legalsóbb rétegekben nagy mennyiségű huarangó pollent találtak, és szinte semmilyen emberre utaló jelet. Ekkoriban még érintetlen lehetett a vidék. Feljebb haladva azonban egy idő után ugrásszerűen megnőtt a kukorica pollenjének mennyisége. Itt kezdhették el mezőgazdasági művelés alá vonni a területet. Ezzel egyidőben a huarangó rohamosan fogyatkozni kezdett. Aztán nagyjából az i.sz. 500 körüli rétegben, amikor a feltételezett óriás El Niño a vidéken járhatott, a kukoricát hirtelen felváltja egy a Chenopodiaceae családba tartozó gyomnövény,amely a száraz, sós könyezethez alkalmazkodik és ma is megtalálható a környéken.

"A terület csak akkor lett az El Niño katasztrofális hatásainak kitéve, amikor az emberek tudtukon kívül átléptek egy ökológiai küszöbértéket" magyarázta Dr Beresford-Jones. "Ezek a határértékek sivatagi környezetben nagyon élesen jelennek meg."

"Eredményeink ellentmondanak annak a népszerű nézetnek is, miszerint az amerikai őslakosok harmóniában éltek volna környezetükkel" tette hozzá a tudós.

A vizsgálat eredményei napjainkra nézve is hasznosak lehetnek. Jelenleg is folyik Földünk erdeinek ipari méretű kitermelése, azonban ennek hatására sokszor nem vagyunk megfelelően felkészülve.

Dr Beresford-Jones szerint "az emberek által beindított változások legalább olyan fontosak a nascák összeomlásának teljes történetében, mint maguk a klimatikus folyamatok amik végül azt okozták." 

Forrás:
Reuters
BBC News
University of Cambridge
 

A barna medve (Ursus arctos) és északi-sarki rokona, a jegesmedve (Ursus maritimus) valaha egy faj volt. A két csoport nagyjából 300 ezer éve válhatott szét, ekkoriban hódíthatták meg az örök jég birodalmát a mackók, akik rövid idő alatt teljesen hozzászoktak új környezetükhöz. Azonban nem teljesen, ugyanis a mai napig képesek kereszteződni kontinentális rokonaikkal, barna medve-jegesmedve hibrideket hozva létre.

Állatkertekben összesen 17 hibrid példányt ismerünk, 2006-ban azonban egy vadász Kanadában egy vadon élőt is leterített, érdekes jogi problémát előidézve, ugyanis engedélye szerint csak jegesmedvékre vadászhatott, barnákra nem.

Németországban az osnabrucki állatkertben is született nemrég két hibrid, ennek apropójából alapos vizsgálatnak vetették alá a mackókat, hogy jobban megismerhessük felépítésüket. A hároméves munka eredményét a Der Zoologische Garten című szaklapban publikálták. A cikk szerint a az állatok néhány tulajdonságukban barna (pontosabban grizzly) felmenőikre emlékeztetnek, más szempontból azonban kifejezetten jegesmedve-szerűek.

Bundájuk például első ránézésre kifejezetten fehér, mindössze a szemük körül, illetve hajlataikban található némi barnás szőrzet. A fehér színt igazából nem színezék adja. A jegesmedvék szőrszálai üregesek és színtelenek, rendkívül dús bundájuk azonban fehérnek tűnik ahogy a fény rávetül (a képen középen). A barnamedvék szőrszálai ezzel szemben belsejükben szivacsosak, vagy tömörek, és barna pigmentet tartalmaznak (jobbra). Keresztezés után a szőrökön a két állapot közötti átmenet látható: színanyagagot ugyan általában nem tartalmaznak, de az szőrszálak belső üregei apró, szivacsos rekeszekre osztottak (balra). 

Testfelépítésük hasnolóan öszvérszerű. Az állatok mérete a két szülőé közé esik, hosszú nyakukat a jegesmedvéktől, púpos vállukat a grizzlyktől örökölték. Fejük szintén a vaskos grizzly és a karcsúbb de hosszabb jegesmedvefej közöttire sikeredett. Farkuk is van, ugyan rövidke, mégis határozottan hosszabb a barna medvékénél, nekik ugyanis nincs ilyenjük. Mancsuk talán a legérdekesebb, talpuk majdnem teljesen szőrös, hogy sarki rokonaikhoz hasonlóan ne fázzanak fel jégen sétálva sem, karmaik viszont csaknem olyan hosszúak, mint a félelmetes grizzlyéi.

A hibridek viselkedésüket tekintve egyértelműen fehér felmenőikre ütöttek, bár ebben már egyedenként is eltérés tapasztalható. Amikor ugyanis az állatoknak játékokat adtak, azok több mázsájukkal mellső mancsaik segítségével tapostak rájuk, ugyanúgy ahogy a jegesmedve töri be a jeget, hogy az alatta lepuló fókákat elkaphassa.

Az állatok részletes leírása azért is időszerű, mert a jegesmedvék sarki életterük zsugorodásával egyre jobban szorulnak dél felé, ahol mára már Kanadában átfed területük a grizzlyk birodalmával. A jövőben ezért egyre több barna medve-jegesmedve hibridre lehet számítani. A felismerés segítéséhez az alábbi képen sorban egy nőstény hibrid, egy hím, egy jeges- és egy barna medve látható.

Az állatoknak magyar neve még nincs, a Mikron csapata hosszas töprengés után sem tudott dűlőre jutni az ideális elnevezést illetően. Az angolban használt "pizzly" illetve "grolar" magyarra nem átültethető, az inuit eszkimó nyelvből honosított Nanulak-ot (Nanuk-jegesmedve és Aklak-grizzly) szintén nem találtuk megfelelőnek. Egyelőre nálunk a "jegeskávé medve", esetleg a "jégrizli" a befutó, de aki jobbat tud az írja meg bátran.

Forrás:
BBC News
messybeast.com
 

Bear-hybrids: behaviour and phenotype Alexandra Preuß et al. doi: 10.1016/ j.zoolgart. 2009.08.005

A Cambridge-i Egyetem evolúcióbiológusai rájöttek, hogy mire valók a nagymamák. Az embereknél ugyanis az 50 feletti nők már nem termékenyek, mégis sikeresen segítik saját genetikai állományuk túlélését: a nagymamák a hozzájuk genetikailag a legközelebb álló unokák túlélését biztosítják, így közvetve a saját génállományuk terjedését segítik elő.

Manapság a legtöbb nő még 40 éves kora előtt megszüli utolsó gyermekét, azután viszont még évtizedekig él, miközben utódai már teljesen önellátóak. A legtöbb állatfaj azonban haláláig képes utódnemzésre, és ezt a végsőkig igyekszik kihasználni, hogy genetikai állományát hatékonyan örökítse tovább. Mi magyarázhatja tehát evolúciós szempontból azt a tényt, hogy az embernél a nők majdnem életük felénél felhagynak az utódok világra hozásával? Az úgynevezett "nagymama hipotézis" igyekszik választ adni a kérdésre, amely szerint a nagyi hatékonyabban terjeszti génállomáyát, ha új utódok létrehozása helyett inkább unokáinak túlélését segíti (például köt nekik sapkát vagy süt nekik pogácsát).

A probléma ugyan elsőre rettentően komolytalannak hangzik, evolúciós szempontból viszont egy kulcskérdés. Talán ezért is lehet, hogy a dolgot már számos evolúcióbiológus kutatta, azonban eltérő eredményeket kaptak. Egyes megfigyelések szerint ugyanis az unokák közelében élő nagymamák hatékonyan csökkentették az unokák halálozási rátáját, más vizsgálatok azonban ezt a hatást nem erősítették meg.

A Proceedings of the Royal Society B-ben most megjelent cikk úgy tűnik pontot tehet az ügy végére. A Cambridge-i Egyetemen kutató Leslie Knapp ugyanis bemutatta az "X-hez kötött nagymama hipotézis" elméletét, amey figyelembe veszi a nagymama és az unoka közötti genetikai hasonlóságot, és ez alapján nézi a halálozási ráta alakulását.

A nagymamák ugyanis az ember ivari kromoszómái miatt különféle unokáikba eltérő mennyiségű genetikai anyagot örökítenek. Egy anyai nagymama például unokáiba 50%-os valószínüséggel örökíti valamelyik X kromoszómáját, egy apai nagymama viszont nem ad ivari kromoszómát fiú unokáinak (0%), a lányoknak viszont biztosan juttat egy X-et (100%). Ez Knapp kutatásai szerint döntően befolyásolja a nagymamák gondoskodásának mértékét (magyarán hogy ki kapja a legmelegebb sapkát, vagy kinek jut a legfinomabb pogácsa).

A vizsgálatokhoz Knapp és munkatársai hét teljesen különböző közösségben vizsgálták évszázadokra visszamenőleg a családfa alakulását. A vizsgált japán, etióp, gambiai, malawi, német, brit és kanadai családokban ügyeltek arra, hogy a családfa pontosan és megbízhatóan visszakövethető legyen néhány száz évre, akár a 17. századig is.

Eredményeik meglepő módon az összes vizsgált családban ugyanazt mutatták: azokban a családokban ahol a nagymamák együtt vagy a közelében éltek az unokáknak, az ivari kromoszómák öröklődésének arányában csökkent az unokák halandósága. A legjobb munkát az apai nagymamák végezték leány unokáikkal (100%-ban adódik tovább X kromoszóma), itt jelentősen csökkent az unokák halandósága. Ezt követték az anyai nagymamák és mindkét nemű unokáik (50%), majd az apai nagymamák fiú unokái, akik nem örökölnek ivari kromoszómát apai nagyanyjuktól (0%), és a halálozási rátájuk sem csökken jelentősen a nagymama közelségével.

A mostani kutatás a régebbi egymásnak ellentmondó eredményeket is tisztába teszi, ugyanis a korábbi vizsgálatok az ivari kromoszómákra nem terjedtek ki, így megtévesztő eredményeket is adhattak.

A cikk rögtön lázba hozta a tudományos közvéleményt, ugyanis az eredmények sok új kérdést vetnek fel. Vajon csak az ivari kromoszómák befolyásolják a választást? És mi alapján tudja a nagymama, hogy mely unokákat érdemes a leginkább figyelmével kitüntetnie (azaz hogy kinek kössön sapkát illetve süssön pogácsát)? A kérdések ellenére a tudósok bizakodók. Például Lorena Madrigal a Dél-Floridai Egyetem antropológua szerint "ez egy fontos hozzájárulás az evolúcióbiológusok egyik fő kutatási témájához"

Forrás:
Science News

Grandma plays favourites: X-chromosome relatedness and sex-specific childhood mortality Molly Fox et al., Published online before print October 28, 2009, doi: 10.1098/rspb.2009.1660