Több, mint 60 Tyrannosaurus rex koponyájának elemzésével amerikai tudósok arra jutottak, hogy minden hatodik halálát egy Trichomonas nevű parazita okozta. A nagyszámú fertőzés arra utal, hogy a félelmetes dinoszauruszoknak az élősködőktől kellett leginkább félniük.

A legtöbb fennmaradt T. rex koponyán találhatók lyukak, repedések, amiket az állat még életében szedhetett össze. Ezeket azonban eddig sérüléseknek, esetleg epikus dinoszaurusz csaták során szerzett sebeknek tulajdonították. Egy a PLoS ONE-ban most publikált tanulmány szerint azonban az állkapcsokon megfigyelhető lyukak egy része egészen máshonnan származik, ugyanis élősködők pusztító munkájának eredményeképp jött létre, ami végül a gazdaállat halálához is vezetett.

Ewan Wolff és csoportja már régebb óta foglalkozott a perforációkkal, ugyanis ami képes egy élő T. rex koponyáján lyukat ütni, azt nem árt ismerni. Mivel azonban a tüzetesebb vizsgálat sem hozott eredményt, ma élő állatok maradványait kezdték tanulmányozni, hasonló tünetek felbukkanásának reményében. Több egyéb fertőzés is okozhat ilyen elváltozásokat, de ezeket mai madarak és hüllők vizsgálatával sorra kizárták, mígnem egy halászsas koponyájának elemzésekor találták meg amit kerestek. A sas a Trichomonas gallinae nevű egysejtű élősködőnek esett áldozatul, ami apró lukakat rágott az állat állkapcsába. Ezek alakja és elhelyezkedése pedig kísértetiesen hasonlított a dínókon megfigyeltekéhez.

Azt egyelőre nem tudjuk, hogy hogyan kaphattak volna el a dinoszauruszok egy Trichomonas fertőzést. Nem is biztos, hogy létezett már a protozoa akkoriban. Ha igen, akkor valószínű, hogy más fertőzött őshüllők elfogyasztásával, esetleg kannibalizmus során jutott be az egysejtű, amely a fertőzés terjedésével először csak legyengítette a gazdaállatot a táplálkozás ellehetetlenítésével, majd az állkapocs rohadása végül megpecsételte a dínó sorsát.

"Azt hiszem nagyon fájdalmas lehetett" mondta el Wolff, "a fájdalom nagyrészt rágás közben és a toroknál jelentkezhetett, így a táplákozást és talán a légzést is nehézzé tehette." A kutató szerint a halált végül az alultápláltság okozhatta.

Wolff eredményeit - ahogy az már lenni szokott - többen kétségbe vonják. Bruce Rothschild, a Kansasi Egyetem paleopatológusa szerint például nemes egyszerűséggel  harapásnyomokról van szó. Azonban hogy pontosan milyen harapás okozna pontszerű lyukakat rendszertelen mintázatokkal azt már ő sem tudta megmondani.

Akárhogy is, a cikkben bemutatott eredmények rávilágítanak arra, hogy egy T. rex méretű és kaliberű dinoszaurusznak nem igazán volt félnivalója más őshüllőktől, azonban ragadozó életmódja miatt parazitafertőzéseknek könnyű célpontjául szolgálhatott. Ahogy George Poinar, az Oregoni Állami Egyetem paleobiológusa elmondta: "ez arra utal, hogy a dinoszauruszoknak számtalan patogén fertőzéssel számolniuk kellett. Azt hiszem az emberek most már jobban oda fognak erre figyelni."

Egy kivételesen épen maradt őshüllő maradványait tárták fel Kínában, amely valószínüleg mind a négy lábán kiterjedt tollruhát viselt. Az Anchiornis huxleyi így a jelenleg ismert legősibb tollas dinoszaurusz, előkerülésével pedig az evolúció számos kérdésére ad választ.

Kínai kutatók a Nature magazin hasábjain most megjelent írásukban nem kevesebbet állítanak, minthogy megtalálták minden madarak anyját. Az Anchiornis huxleyi névre keresztelt faj ugyanis nagyjából 164-158 millió éve élhetett, testét kiterjedt tollruházat borította, felépítése pedig jól mutatja a madarak testalkata felé mutató evolúciós utat.

Az Anchiornis korántsem az egyetlen tollas hüllő a középidőből, azonban kétség kívül a legidősebb. A híres Archaeopteryx is csak nagyjából 150-145 millió éve szelte az eget, vagy legalábbis aktívan próbálkozott vele, ugyanis testfelépítése kora ellenére meglepően hasonlít a mai madarakéra, tollainak lenyomata pedig remekül fennmaradt az utókornak. Kevésbé tudott, de sok más dínó is viselt tollakat, például a Jurassic park című filmből ismert velociraptor is. Bár a hüllőt a filmvásznon csupaszon ábrázolták, számos lelet bizonyítja, hogy gazdag tollruhában vadászhatott annak idején (és némileg kisebb is volt mint ahogy Spielberg megálmodta). Az eddigi leletek azonban nem álltak össze egységes képpé, a madarak kialakulását leíró elméletek ugyanis rendre a tollas dínóktól származtatják őket, azonban az Archaeopteryx jóval idősebb, mégis jóval madarabb, mint a többi előkerült lelet. Ezt a problémát orvosolja a most bemutatott Anchiornis, amely a későbbi tollas hüllők és a madarak tulajdonságait egyesíti.

A madárősnek két példányát sikerült fellelnie a Dr. Xing Xu vezette kutatócsoportnak. A leletek tanulsága szerint két fajta toll borította az állatot. Az egyik a csak 'dínó pihe'-ként emlegetett finom szálpamacsok, amelyek a fejet és a nyakat ékesítették, a másik típus jobban hasonlít a mai madarak evezőtollaira, és a mellső és hátsó lábakon volt megtalálható. A leghosszabb ilyen evezőtollak a későbbi leletektől eltérően a csuklón helyezkedtek el. Az elképzelések szerint ezek együttesen sem voltak képesek a talajról a levegőbe emelni az állatot, azonban egy nagyon áramvonalas alakot biztosítottak, ami a siklást már lehetővé tehette. Larry D. Martin, a Kansasi Egyetem paleontológusa szerint a hüllő valószínüleg fákon élhetett, és az ágak között siklott szárnyainak segítségével. "Egy dínó nem tudott volna normálisan sétálni a földön ilyen tollazattal" -tette hozzá.

Xu nemrég egy konferencián elmondta: "Ezek a fosszíliák megerősítik, hogy a madár-dinoszaurusz hipotézis helyes, és hogy a madarak a theropod dinoszauruszoktól származnak. Ez a ragadozó dínók egy csoportja ahova például az allosaurus és a velociraptor is tartozik."

A valószínüleg legfurcsább megjelenésű halfajra bukkantak amerikai zoológusok Dél-Kaliforniánál. Az állat egyedülálló megjelenése mellett homlokán található buzogányszerű párzószervével is meglepte a kutatókat.

Alighanem a legmerészebb kaliforniai szörfös is lélekszakadva menekülne ha összeakadna a hullámok között egy szellemcápával. A most felfedezett Hydrolagus melanophasma ugyanis valljuk be, nem túl szép. Ez azonban cseppet sem zavarja abban, hogy immár több, mint 400 millió éve szelje az óceánokat.

A lilásfekete színezet, hatalmas fogak és rémisztő megjelenés elsőre valóban elrettentőleg hat, azonban a cápaős igazából meglehetősen ártalmatlan: kagylók és rákok páncéljának feltörésével foglalatoskodik ideje nagy részében. Valójában latin elnevezése sem lett túl félelmetes, a Hydrolagus ugyanis "vizi nyulat" jelent (a magyar rendszertanban pedig tengerimacskát). Emellett cápákra nem túl jellemző módon az uszonyaival evez, mint egy rája. "Néhány jellemzőjük cápaszerű, de néhány nagyon nem" mondta el Duong Long, a Kaliforniai Tudományos Akadémia cápakutatója. Többek között emiatt is az állatot a Chimaeridae (tengerimacska-félék) családba sorolták, ugyanis a mitológiai kimérákhoz hasonlóan (melyek több különféle állat testrészeiből állnak), a szellemcápák is több csoport jegyeit viselik magukon.

Az új faj azonban még ismert rokonaitól is igencsak eltér, köszönhetően többek között különleges szervének, amely a homlokán fityeg. "Van egy tüskékkel ellátott bunkó a fejükön. Az embrek szerint a párzáshoz kell" fogalmazta meg Long. "Olyan mint egy buzogány apró tüskékkel és horgokkal, és a homlokba illeszkedik. Egy izület segítségével ölthető ki. Még nem tudjuk pontosan, hogy a nőstény stimulálására vagy közel húzására szolgál."

Akárhogy is, az állat szokatlan megjelenését csak az múlja felül, hogy eddig észrevétlen maradt. Los Angeles mellett ugyanis nem mondható túl csendesnek az óceán, mégis csak most sikerült egy távirányítású minitengeralattjáróval lencsevégre kapni az állatot. A zoológusok gyanakodni is kezdtek, és a rendelkezésre álló gyűjteményekben összesen kilenc leíratlan példányát fedezték fel a halnak. "Egy ismert paleontológus régi mondása szerint a legjobb hely, hogy új dinoszauruszokat találjunk egy múzeum gyűjteménye" mondta el Dave Elbert, a cápát leíró cikk egyik szerzője. A mondás halakra különösen igaz lehet, mivel kutatócsoportjával összesen 11 új cápa- és rájafélét talált az utóbbi időben gyűjteményekben.

A Hydrolagus melanophasma, mely magyarul leginkább fekete csendes-óceáni szellemcápának nevezhető, arra is remek példa, hogy sűrűn lakott területek környékén is még új, ismeretlen állatfajok lehetnek. Ezek különösen ki vannak téve az emberi tevékenység ártalmainak, így mielőbbi felkutatásuk különösen fontos, különben lehet hogy sohasem ismerjük meg őket.

Egy most megjelent tanulmány szerint azok a patkányok amelyek fiatal korukban több alkoholt fogyasztanak, később a rizikósabb helyzeteket is bevállalják. Tehát a részeges fiatalok tényleg elindulnak lefelé a lejtőn, legalábbis patkányoknál.

Az patkányok igazából nem szeretik a szeszt. A kutatóknak ezért hosszas kisérletezésbe került, mire rá tudták őket venni, hogy maguktól is fogyasszák. Mint kiderült, a siker kulcsa a zselatinnal kevert alkohol, ami amolyan koktélként a rágcsálóknak is jobban csúszik. Ebből állt rendelkezésükre a fiatal tesztalanyoknak 20 napon keresztül kifogyhatatlan mennyiség, amiből a kisérletet végző Ilene Bernstein szerint "nagyon sokszor ittak", viszont csak kis adagokat az egész nap folymán, így az állatok sohasem tűntek láthatóan részegnek - ismét bebizonyítva, hogy mennyivel okosabbak más emlősöknél akik munka után egy adagban nyakalnak hatalmas mennyiségeket.

Az így kinevelt fiatal állatokat azután egy kockázatvállalási tesztnek vetették alá. A teszt lényege, hogy az állat ketrecébe két pedált tesznek. Az egyik pedálra lépve az állat minden alkalommal egy fix mennyiségű élelmet kap (édes golyócskákat), amit jóízűen elfogyaszthat. A másik pedál sokkal több ilyen golyót szolgáltat, viszont néha egyetlen egyet sem ad. Tehát aki a második pedált választja az kockáztat: nagyobb nyereményt kaphat, viszont hoppon is maradhat. A kutatók természetesen állítani tudták a játékszabályokat, tehát néha a fix pedál, néha a rizikós adott hosszútávon több eledelt.

Ahogy a Proceedings of the National Academy of Sciences legújabb számában olvasható, mind a részeges, mind a kontroll csoport hasonló gyorsasággal sajátította el a pedálok használatát, tehát úgy tűnik hogy a bulipatkányok tanulási képessége nem romlott az italozás hatására. Az alkoholos csoport viszont három hónappal az utolsó szeszfogyasztás után rendszeresen a rizikós pedált választotta, még akkor is ha az igen rossz hatásfokkal működött. A fiatalon alkoholt fogyasztó patkányok tehát szinte mindig kockáztattak.

Az egyik lehetőség - véli Bernstein - hogy az olyan agyi területek, mint a prefrontális kortex, melynek fontos szerepe van a döntéshozatalban, még fejlődés alatt áll a tinikben, így különösen érzékeny a fiatalkori szeszfogyasztásra: "Az alkohol valamiért nagyon káros a fejlődő idegrendszer számára".

Az eredményeket máris felkapták az addikcióval foglalkozó pszichológusok, így valószínüleg nem ez volt az utolsó mámoros este a patkányoknak.

A Szaturnuszt kutató Cassini űrszonda egyedülálló képeket készített a bolygót övező gyűrűrendszerről, melyben eddig felfedezetlen dombok, hegyek láthatóak.

Különleges jelenség szemtanúja volt a Cassini űrszonda augusztus 11-én. Ez a földi nap ugyanis a Szaturnuszon a napéjegyenlőség ideje, amikor Napunk pontosan az éle felől világítja meg a bolygó gyűrűrendszerét. A mindössze 15 évente előforduló együttállás során először volt lehetőségünk megfelelő pontosságú képeket készíteni ahhoz, hogy a gyűrűkön található apró kitüremkedések is láthatóvá váljanak.

A Szaturnusz gyűrűi a bolygó felszínétől nagyjából 7000km-re kezdődnek, és egészen 80 ezer km-ig tartanak. Ennek fényében különösen meglepő, hogy az egész mindössze 10 méter vastag. A korong főleg jégdarabokból és porból áll, mikrométerestől a méteres nagyságú darabokig. Benne számtalan apró üres sáv található, melyeket a közelben keringő holdak és a bolygó gravitációs mezeje alakított ki.

Még 1610-ben Galilei pillantotta meg elsőként a gyűrűket, azonban azt egészen napjainkig rendkívül vékonynak és egyenletesnek látták a földi megfigyelők. A mostani felvételek tanulsága szerint azonban néhol domborulatok, deformációk találhatók a korongban. Ahogy Carolyn Porco, a Cassini szonda irányító csapatának vezetője elmondta: "Mint a tengerek a Földön, ez a jeges diszkosz egy matematikailag precíz formát vesz fel, amely itt-ott habzik és hullámzik, de nem a szél, hanem a Szaturnusz holdjainak vonzása miatt." Több teóriát is felállítottak, hogy vajon hogyan is alakulnak ki a dombok, egy részük szinte biztosan a bolygó kísérőinek számlájára írható. "Úgy tűnik, hogy mivel a holdak pályája némileg eltér a gyűrűk síkjától, azok darabokat húznak ki a korongból" jegyezte meg Linda Spilker, egy szintén a Cassini misszión dolgozó kutató. Más formációk azonban némileg rejtélyesebbek, ezek esetleg egy kozmikus tárggyal való ütközés emlékei lehetnek, azonban a csillagászok egyelőre még nem biztosak ebben.

Az viszont kivétel nélkül meglepte a kutatókat, hogy ilyen nagyszámú egyenetlenség van a gyűrűkön. A felfedezés pedig mindössze annak köszönhető, hogy a ritka napéjegyenlőség idején a Cassini épp a megfelelő helyről tudott képeket készíteni.

További fantasztikus felvételek a műholdtól itt láthatók.

Kínai kutatók erre az igen fontos kérdésre is egyértelmű válasszal álltak elő: mert viszket. A Science-ben most publikált eredményeik szerint pedig a viszketésért speciális receptorokkal ellátott érző idegsejtek a felelősek. Az eredmények segíthetnek az allergia kezelésében, illetve gyógyszerek mellékhatásainak enyhítésében.

Ha egy egér bőrét valami irritája, akkor jobb ötlete nem lévén, vakaródzik. Ehhez azonban meglepően bonyolult idegi struktúrákra van szüksége, hiszen a viszketés mellett például a fájdalmat is hasonlóan érzékeli. Ez a kettő ugyan két eltérő érzet, biokémiailag azonban alig megkülönböztethetők. Az emlősök szervezete számára azonban mégsem jelent gondot elkülönítésük, és most már azt is tudjuk miért. Sun és csapata ugyanis a viszkető érzetet továbbító idegsejtek vizsgálatával sikeresen feltérképezte a használt idegpályát, sőt, egerekben szelektíven ki is tudta azt kapcsolni.

A Science magazinban legújabb számában megjelent tanulmányuk szerint a viszkető érzésért az úgynevezett gastrin-releasing peptidreceptort (GRPR) hordozó idegsejtek a felelősek. Korábbi eredmények alapján már gyanították a neuronok ezen csoportjának szerepét a folyamatban, most azonban mindezt igazolniuk is sikerült. A receptort szelektíven felismerő, és az azt hordozó sejtet elpusztító anyagot adtak egereknek (bombesin-saporin), minek következtében mindössze egyetlen kezelés után abbamaradt az állatok vakaródzása. Még akkor is 77%-kal kevesebbet vakarták magukat (mármint az egerek), amikor különféle viszketést kiváltó anyagokkal kezelték őket. Mindemellett ellenőrizték az egyéb érző funkciókat, de mind az égető érzést okozó paprikakivonat, mind az összenyomás, mind pedig a forró fémlap a szokott reakciót váltotta ki a kísérleti alanyokból.

A tudósok szerint a GRPR+ idegsejtek szelektíven a viszketés érzetét továbbítják, így azok kiiktatásával az érzet is specifikusan megszüntethető. A kérdésben azonban még felderítésre vár a pontos információtovábbítás, azaz, hogy az érző neuronokon keletkező ingerület az afferens idegekre továbbítva, majd a gerincvelőben az agyig jutva pontosan milyen utat jár be. Bár a kísérletek még korai fázisban járnak, valószínű, hogy a kapott eredmények számos bőrbetegség, allergia, gyulladás illetve gyógyszerek okozta mellékhatás kezelésében hasznos segítség lehet.

22 bejegyzés, 63 rövidhír, 1 hónap tesztelés; itt az ideje, hogy a Mikron.blog begyújtsa a rakétákat. Ez már csak azért is időszerű, mert a NASA is épp sikerrel kezdte tesztelni az új generációs ARES I hajtóművet (a képen), az Armadillo Aerospace pedig a héten teljesítette Lunar Lander Challenge 2-t.

Megújult külső:
Új fejléc, ésszerűbb elrendezés, jobb áttekinthetőség. Az egész blog jóval szélesebb lett, most már három hasábbal fog működni, valamint átalakításra kerültek a dobozok, hogy könnyebb legyen felfedezni az oldalt.

Frissebb rövidhírek:
A bal hasábban mától egy-egy mondatos rövid bejegyzések futnak, minden ami magyar nyelven elérhető új tudományos hír a neten. A naponta többször frissülő feed a twitter.com/biohirek hírfolyama.

A nap képe:
Mától remélhetőleg minden nap egy-egy érdekes fotó is látható lesz a jobb oldali dobozsorban.

Terjeszkedik a Mikron:
Ha nem lenne elég a blog.hu, akkor a tumblr-en is követni lehet, hogy mi megy a Mikronon. Csak fel kell keresni a mikron.tumblr.com-ot. Emellett az ide kikerülő új bejegyzésekről a twitter.com/mikron is mindig azonnal tudósít.

Bővül lassan a szerkesztőgárda is, ha tetszik az oldal (vagy épp ha nem), írd meg véleményed ide, vagy a mikronblog(kukac)googlemail.com címre.

A Hubble űrtávcső egy 13,1 milliárd fényévre lévő csillaghalmazt pillantott meg, ezzel a legrégebbi képet készítve az univerzumról. A felvételek vizsgálata azonban nem a várt eredményeket mutatja.

A Hubble felújítása óta sorozatban küldi a bámulatosabbnál bámulatosabb képeket, azonban röviddel az újbóli üzembehelyezése után máris három különálló kutatócsoport erősítette meg, hogy minden eddiginél messzebbre ellátunk. Több mint 13 milliárd fényévre lehet ugyanis az a néhány galaxis amit az infravörös tartományban most sikerült észlelni. Amellett, hogy ezzel a felfedezett 12 csillaghalmaz lett a tőlünk legtávolabbi ismert objektum, a róluk érkezett képek a világegyetem korai állapotát mutatják.

"13 milliárd évre tekintünk vissza, és a Nagy Bumm után mindössze 600-700 millió éves galaxisokat látunk, ekkor a világegyetem még csak egy négyéves forma gyermek volt." Mondta el Garth Illingworth az egyik felfedező csoport tagja. Richard Ellis, a témáról megjelent publikációk egyik szerzője a kamerát méltatta: "az új kamera nagyobb érzékenysége és nagyobb látószöge az ami lehetővé tette a kutatóknak, hogy ilyen hamar ilyen szélsőségesen távoli galaxisokat találjanak."

A képek az úgynevezett Hubble Ultra Deep Field nevű régióban készültek, amely eddig is egy aktívan kutatott terület volt. A mostani felvételek azonban a nagyobb érzékenység mellett az infravörös tartományban készültek, így sikerült az új objektumokra bukkanni.

A felfedezés azonban komoly fejtörést is okoz a fizikusoknak, ugyanis nem illeszkedik a világegyetem formálódásáról alkotott modellbe. A galaxisok ugyanis túl lassú ütemben képzik az új csillagokat. Néhányban a mostani megfigyelés szerint mindössze 0.0025 nap keletkezik évente, ez azonban túl kevés ahhoz, hogy a megfelelő mennyiségű ultraibolya sugárzás keletkezzen. Erre a világegyetem fejlődésének egyik mérföldkövéhez, a hidrogénatamok hasításához volt szükség. "Ez még nem egy csillagászati krízis" jelentette ki Ellis. Lehetséges ugyanis, hogy a kezdeti csillagok több UV sugarat termeltek, mint eddig gondoltuk. Az is igaz, hogy most mindössze egy nagyon apró szegmensét vizsgáltuk az égboltnak, így nehéz az egész univerzumra következtetni. "Lehet, hogy számos olyan apró galaxis van amit eddig nem fedeztünk fel, de együtt el tudták végezni a munkát" teszi hozzá Simon White a garchingi Max Planck institute csillagásza. Abban azonban mindannyian egyetértenek, hogy a mostanában bejövő rengeteg új információ számos kérdésünkre választ adhat a világűrről.

A Hubble még remélhetőleg 2014-ig üzemképes marad, ekkor fogja leváltani az akkor fellőtt James Webb űrtávcső.

Minden eddiginél épebb Sauropoda csontvázat találtak Nigériában. A júra korban élt hatalmas növényevő a Spinophorosaurus nigerensis nevet kapta.

A PLoS ONE-ban a héten megjelent tanulmány szerint egy rendkívül ép állapotban megmaradt Sauropoda maradványaira bukkantak német és spanyol kutatók. A leletek a nigériai Aderbissinat városától 30km-re északra kerültek elő finom szemcsés aleurolit rétegekből. A Spinophorosaurus nigerensis majdnem teljes csontvázának segítségével remélhetőleg jobban megérthetjük a földön valaha élt legnagyobb szárazföldi élőlények korai evolúcióját.

A Sauropodák a hüllőmedencéjű dinoszauruszok rendjébe tartozó növényevők. Ismertebb tagjaik például az Apatosaurus (amely régebben Brontosaurusként vált ismertté), Brachiosaurus vagy a Diplodocus. A késő triász korban jelentek meg és a késő júrára már a Földön valaha élt lagnagyobb növényevőket is soraik között tudhatták. Ellenségeik nagyon nem lévén gond nélkül elterjedhettek az egész bolygón és a korszak domináns növényevőivé váltak. Maradványaik az Antarktisz kivételével minden kontinensen megtalálhatók.

A most felfedezett faj a csoport egy korai képviselője, feltehetőleg a középső júrában élhetett. A valószínüleg fiatal állat gerincoszlopa még így is 13 méter hosszú, azonban a szintén itt fellelt apróbb töredékek tanulsága szerint akár a 15 méteres hosszt is elérhette fejétől a farkáig. A farok és a lapockák alapján a legközelebbi rokonok az Eurázsiában élő mamenchisauridok közül kerülnek ki, ennek azonban ellentmondani látszik, hogy Észak-Afrikában számos más Sauropoda maradványai kerültek elő, melyek szintén közeli rokonságot mutatnak. A csoportot vezető Kristian Remes szerint a felfedezés ezért kapcsolatot teremt az európai, ázsiai és észak-afrikai Sauropodák között.  Az állat nevét egyébként csontos bőrkinövéseinek köszönheti, a "Spinophorosaurus" magyarul tüskéket hordozó gyíkot jelent.

A leleteket a spanyolországi Elche paleológiai múzeumába illetve Braunschweigbe szállították, azonban végleges helyük a nigériai Niamey természettudományi múzeumában lesz.

120 órányi expozíció, 1200 fénykép és néhány hónap utómunka után elkészült "a" kép a tejútról néhány hétköznapi fényképezőgéppel.

Az Európai Déli Obszervatórium (ESO) munkatársainak sikerült a nagyjából százezer fényév átmérőjű Tejutat egyetlen képbe sűrítenie. A Gigagalaxy Zoom project keretében ugyanis a Föld több pontján készítettek fényképeket az éjszakai égboltról, majd ezeket egyetlen 360 fokos panorámává gyúrták össze. Az eredmény egy 800 millió képpontból (0,8 gigapixel) álló bámulatos fotó lett, amely úgy mutatja a Tejútrendszert mintha szabad szemmel a Földről 360 fokban látnánk. A képek Chilében és a Kanári-szigeteken készültek tavaly augusztus és idén február között, 50mm-es objektívekkel és nagyjából 6 perces expozíciókkal. A francia Serge Brunier a képeket a "2009 a csillagászat éve" program keretén belül készítette. A most bemutatott képet egy hobbiteleszkóppal készített, és végül a La Silla Obszervatórium nagylátószögű lencséjével fotózott mű fogja követni, melyekkel az egyes műszerek képalkotási képességét lehet majd összemérni.

Maga a teljes fénykép ingyen nem hozzáférhető, de egy interaktív fotó itt elérhető, kicsinyített verziók pedig innen is letölthetők (kicsi, nagy, nagyon nagy).