Egy szinte kizárólag növényekkel táplálkozó pókfajt írtak le amerikai tudósok Mexikóban. A Bagheera kiplingi illusztris neve mellett az egyetlen ismert pók ami vegetáriánus életmódot folytat.

Nem mindennapi megfigyelést tett Christopher J. Meehan, a Villanova Egyetem munkatársa mexikói gyűjtőútján. Egy akácián manőverező ugrópókot figyelt meg ugyanis, amely bámulatos fürgeséggel cikázott az őt üldöző és a fát védő hangyák elől, de ahelyett, hogy végül egy lárvát ragadott volna el, a növényből harapott ki és fogyasztott el egy darabot.

A most megjelent alaposabb vizsgálat kimutatta, hogy az ugrópókok közé tartozó Bagheera kiplingi étrendjének több, mint 90%-át növényi eredetű táplálék teszi ki (a maradék 10 százalékot nektár és hangyalárvák adják). Egészen pontosan bizonyos akáciafajok levelének végén növő fehérjedús csomócskákat fogyaszt, úgynevezett Belt testeket. Ezzel a Bagheera az egyetlen pókfaj ami növények fogyasztására specializálódott. Ismerünk ugyan néhány más pókot is amely néha pollennel is táplálkozik, de ezt is csak bizonyos pókfajok fiatal egyedeinél figyelték meg, akik gyakorlatilag bármit megpróbálnak felfalni ami a hálójukba akadt. Célirányosan néhány vadászó pók fogyaszt még részben nektárt, de maximum csemegeként.

A vegetarianizmus több szempontból is különleges a csoportban. Egyrészt, a táplálék nagy része rost, és elvileg teljesen ehetetlen pókok számára. Az állatok ugyanis képtelenek szilárd táplálékot fogyasztani: táplálkozáskor emésztőnedveket fecskendeznek áldozatukba, melyek annak belsőségeit feloldják, így ihatóvá téve azt a ragadozónak. Egy mikronnál nagyobb táplálék le sem fér egy átlagos pók torkán. Növények fogyasztásánál ez a módszer azonban cseppet sem hatásos, így valószínüleg egyedi technikát kellett erre az állatnak kifejlesztenie.

Szintén szokatlan, hogy az ugrópókok elvileg híresen jó térlátással és fantasztikus ügyességgel vannak megáldva, aminek segítségével általában a növényzetben bámulatos fürgeséggel szökellve vetik rá magukat áldozataikra. Ez a Bagheeránál sincs másképp, talán ezért is kapta a nevét a Dzsungel könyvének fekete párducáról. De mégis mi szüksége lenne ezen kivételes képességekre holmi levelek levadászására? A választ az akáciák rejtik, Ezek ugyanis már évmilliók óta hangyákkal élnek szoros kapcsolatban, és a szimbiózis tankönyvi példáját mutatják. A növény ugyanis levelein fehérjében gazdag gubókat képez, a már említett Belt testeket, a hangyák pedig ezekért cserébe megvédik gazdájukat más növényevőktől. A Bagheerának tehát a hangyaőrség lecselezéséhez van szüksége fürge mozgására, amit akár a kamerák előtt is szívesen bemutat, például ezen a felvételen.

Meehantól függetlenül Eric Olson a Brandeisi Egyetemről Costa Ricán szinte ugyanezen megfigyeléseket tette, munkájuk eredményét így közösen a Current biology című szaklap legújabb számában tették közzé.

Forrás:
New York Times
BBC News
Eurekalert
Science Daily

Herbivory in a spider through exploitation of an ant-plant mutualism.” By Christopher J. Meehan, Eric J. Olson, Matthew W. Reudink, T. Kurt Kyser, and Robert L. Curry. Current Biology, Vol. 19, Issue 19, October 13, 2009.

Ez az átalakított Griffon 2000TD légpárnáshajó segíti két, az Antarktiszon dolgozó geológus munkáját. A tudósok a fagyos kontines egy különösen nehezen megközelíthető jégmezőjét tervezik alaposabban megvizsgálni, ami szerintük egy hatalmas meteorkrátert rejt. A terület még a legmodernebb atommeghajtású jégtörőkkel sem megközelíthető, azonban a jégtörő + légpárnáshajó kombináció ideálisnak tűnik a feladatra. "Az a remek egy légpárnásban, hogy a 10 centis jégen ugyanolyan simán megy, mint az ötméteresen", mondta el a Wirednek Yngve Kristofferson, a büszke tulajdonos.

Az oroszok apró kapszulákat küldenének élő mikroorganizmusokkal a Mars Phobos holdjára. A becsapódó szonda egy második rakétával visszaindulna a Földre, hogy szimulálja azt ahogy az élet az űrből érkezhetett. Ha élve visszatér bármi is az elküldött mintákból, az erősítheti a gyanút, miszerint az élet esetleg eredetileg máshonnan került a Földre.

Épp ezen a héten közölték, hogy a tavaly októberben a Földbe csapódott 2008TC3 jelű aszteroida az élet jeleit hordozta magán. Legalábbis kimutattak a meteorból a földi élet alapkövének számító aminosavakat. Ez már csak azért is érdekes, mert a 2008TC3-igen rázós úton érkezett bolygónkra. A meteor pályáját már a légkörbe érkezés előtt figyelni kezdték, és a számítások, majd az utólagos vizsgálatok szerint is még az átlagos meteoritoknál is jobban felhevült zuhanás közben. Ezután pedig Szudánban való becsapódását követően több, mint 300 darabra tört szét, tehát igencsak rossz közvetítője lehetett bármilyen sérülékeny anyagnak. Ha viszont még így is aminosavak érkeztek vele, akkor a Földet története során érő számtalan kődarab akár egészen változatos dolgokat is hozhatott magával, akár életet is. Erre a feltételezésre épít a pánspermia elmélet, amit az utóbbi időben kezdenek egyre komolyabban venni.

A pánspermia elmélet mellett komoly bizonyíték lenne, ha a LIFE  (Living Interplanetary Flight Experiment) program keretén belül az orosz Phobos-Grunt missziót felhasználva néhány élő mintát utaztatnának 36 hónapon keresztül a világűrben. A minták először a műholddal együtt a Mars nagyobbik holdjába (Phobos) csapódnának, majd egy második rakétával a szonda által gyűjtött kőzetmintákkal együtt a Földre indulnának vissza.

A két becsapódáson kívül az igazi megpróbáltatás a bolygóközi térben tett utazás lenne, ahol megvizsgálhatnánk, hogy egyáltalán képesek-e élő szervezetek túlélni ilyesmit. Az összes eddigi teszt ugyanis földközeli pályákon történt, ahol a Föld mágneses mezeje védelmet nyújt a kozmikus sugárzás nagy része ellen. (Néhány kivétel azért van, az oroszok már a hatvanas években küldtek teknősöket bolygóközi térbe, melyek a Hold megkerülése után sikeresen földetértek). A LIFE biomoduljai azonban titánborításuk és többszörös szigetelésük ellenére sem tudják teljesen kiszűrni a kozmikus sugárzást több hónapig.

Várhatóan többfajta élőlény vesz majd részt a kísérletben. A Planetary Society szerint az élővilág mindhárom doménje képviselve lesz (baktériumok, eukarióták, archaeák), de a pontos fajokat még nem választották ki. Elsősorban azok a csoportok esélyesek, amik jártak már az űrben. A lista hosszabb mint gondolnánk, az oroszok 57-szer juttattak csak kutyát az űrbe, de az idők során már halaktól elkezdve békákon és tengerimalacokon át a Felix nevű francia születésű macskáig számtalan állat megfordult hosszabb-rövidebb időre a világűrben. A LIFE biomodul azonban méreteiből adódóan elsősorban mikroszkopikus méretű utasokat fog szállítani, így lehetősége lesz az eddigi csúcstartó medveállatkák utaztatására is. Ezek eddigi ismereteink szerint a legstrapabíróbb lények a Földön, ugyanis  akár napokig kibírják a világűr vákuumját és az erős sugárzást,  és mellesleg roppant aranyosak is.

A Phobos-Grunt eredetileg idén indult volna, azonban fellövését a következő indítási ablakra halasztották, ami 2011-re esedékes. Ha a szonda elkészül, akkor a biomodul mellett ez az orosz Mars missziók újraélesztése is lesz, ami azóta gyengélkedik, mióta 1996-ban indítás után nem sokkal a Csendes-óceánba zuhant az ambíciózus Mars-96 szonda.

Forrás:
The Planetary Society
Wired
Russianspaceweb.com

Egy remek összefoglaló a nem Föld körüli pályán keringő űrszondákról. Az összesítés ugyan korántsem naprakész, mégis elég lenyűgöző. A kép kattintásra nagyobb felbontásban is megtekinthető.

Amerikai kutatók elkészítették az emberi genom háromdimenziós térképét. Egy bonyolult, fraktálszerkezetű gombolyagot kaptak, ami számtalan fonal kusza egyvelege, mégis csomómentes és rendkívül praktikus. Az egymás mellé kerülő szálak nem véletlenül helyezkednek el, feltehetőleg az egyes gének szabályozásának a térbeli elhelyezkedés egy újabb szintjét képviseli.

A legtöbb genetika könyvben az emberi sejtek sejtmagjának DNS állománya szépen sorakozó X alakú kromoszómákként van ábrázolva. Ez igazából csak a sejtosztódás egy nagyon rövid szakaszára igaz, egyébként a kromoszómák alaposan kitekerednek, és bonyolult szerkezetet hoznak létre. Ezt térképezték most fel a Massachusettsi Egyetem kutatói, és meglepő rendszert fedeztek fel a kusza gombolyagban.

Kell is valamiféle rendezettségnek lennie a genomban, ugyanis egy összességében majd 3 méter hosszúságú DNS szálat kell egy átlagosan mindössze 6 mikron átmérőjű sejtmagba csomagolni úgy, hogy a többezer féle magi fehérje akadálytalanul tudjon a DNS bármely részéhez hozzáférni.

A megoldást egy fraktál, az úgynevezett Hilbert görbe háromdimenziós változata kínálja. Ez a görbe ugyanis mindig egy adott területen belül marad, azonban matematikailag egy egyszerű szabály szerint akár végtelen hosszúságot is elérhet anélkül, hogy keresztezné önmagát.

"Nincsenek csomók. Teljesen kibogozott. Olyan, mint egy hihetetlenül sűrű spagettilabda, de egyes spagettiszálakat ki lehet húzni és visszatenni anélkül, hogy ez a teljes szerkezetet megzavarná" mondta el Erez Lieberman-Aiden, harvardi bioinformatikus, a Science címlapján megjelenő cikk társszerzője.

A kutatók a struktúra mellett az egymáshoz közel álló hurkokat is vizsgálták és arra jutottak, hogy az nem véletlenszerű. A gének kötegeket alkotnak, ha egy-egy kötegre szükség van, akkor az fellazul és átrendeződik, lehetővé téve az információ leolvasását. Ez a génkifejeződés szabályozásának egy újabb lépcsője. Máris tervezik, hogy a már ismert lineáris emberi DNS teljes hosszán feltérképezik az egymáson fekvő szálakat, és összefüggéseket keresnek a gének expressziójának mintázatában. Legalábbis ez a terve Tom Mistelinek, az amerikai Nemzeti Rákkutató Központ sejtbiológusának.

A felfedezés emellett számalan további kérdést vet fel. "Mennyi variáció van a szerkezetben az egyes sejttípusokban? mi szabályozza ezt? Pontosan mennyire fontos ez egyáltalán? Egyelőre nem tudjuk" ismerte el Job Dekker, aki szintén részt vett a kutatásban. "Ez egy új tudományág."

Forrás:
Science news
Broad Institute
Wired
Scienceblog

“Comprehensive Mapping of Long-Range Interactions Reveals Folding Principles of the Human Genome.” E. Lieberman-Aiden et al. Science, Vol. 326 No. 5950, October 9, 2009.

Friss adatok birtokában a NASA szakemberei újraszámolták az Apophis aszteroida pályáját, és megnyugtatóbb eredményeket kaptak: már csak négy a millióhoz az esélye annak, hogy 2036 április 13-án nekiütközzön a Földnek és elpusztítsa az emberiséget.

Maja időszámítás ide vagy oda, egyre inkább úgy tűnik, hogy 2012-ben nem lesz vége a világnak. Még rosszabb hír azonban a számos világvége jövendölőnek, hogy akár 2036 utánig is el kell viselnünk az addigra valószínüleg több, mint 8 milliárd embertársunkat. A NASA mérnökei ugyanis folyamatosan figyelik az eget esetleges Földbe csapódó aszteroidák után kutatva, és az eddigi legesélyesebb jelölt, az Apophis is úgy tűnik, hogy csak békésen elúszik majd bolygónk mellett.

A pánik még 2004-ben tört ki amikor az Apophist felfedezték. Az első számítások ugyanis 2,7% esélyt adtak annak, hogy a 350 méteres űrszikla 2029-ben a Földnek ütközik. Később módosították az időpontot 2036 április 13-ára (amely ráadásul vasárnap) mikor is a kődarab a Csendes-óceánba zuhan, a keletkező "megacunami" pedig elpusztítja az emberiséget. A pontosabb mérések aztán hivatalosan egy a 45 000-hez tették a 2036-os becsapódás esélyét.

A jelenlegi állás szerint a 2029-es Földközelbe kerülés lesz a döntő, ha ugyanis ekkor az Apophis sikeresen beletalál egy úgynevezett gravitációs kulcslyukba (amely egy néhány száz méter átmérőjű terület) akkor azzal előkészíti a becsapódását 2036-ra. Mindennek az esélye azonban az új számítások szerint 1:250 000, tehát nagyjából annyi, mint hogy a kedves olvasóba idén belecsapjon a villám (ez 1:280 000 a Amerikai Nemzeti Villámlásbiztonsági Intézet szerint).

Az ütközés egyre valószínűbb elmaradása pedig nemcsak azért jó hír, mert így a Föld megmenekül, hanem azért is, mert a közelben elhaladó aszteroida számos fontos mérés elvégzésére lehetőséget adhat. Don Yeomans, a NASA Föld Közeli Objektum Program vezetője így fogalmaz: "A finomított pályaszámítás tovább erősíti, hogy az Apophis aszteroida egy remek lehetőség érdekes kutatásokra, nem pedig valami amitől félnünk kell."

források:
NASA Asteroid Watch
NASA JPL
NASA NEO
space.com
Discovery blogs
 

Az eddig ismert gyűrűkön túl egy újabb porkorongot pillantott meg a NASA Spitzer távcsöve a Szaturnusz körül. A gyűrű a többieknél lényegesen nagyobb és vastagabb, viszont anyaga csak az infratartományban válik láthatóvá. A porban legalább két hold kering, melyeken emiatt különös nyomok jelennek meg.

A Szaturnuszt övező gyűrűket már 1655-ben megfigyelte Christiaan Huygens csillagász és matematikus. Az azóta nyilvántartott rendszer szerint a főbb gyűrűket betűkkel illetik (A-tól E-ig), a számtalan apróbbat pedig ezekhez viszonyították. Azt azonban egészen mostanáig nem tudtuk, hogy ezek mellett egy nagyjából 50-szer nagyobb gyűrű is van a bolygó körül, ami mellett az összes többi eltörpül.

A Phoebe gyűrű gazdabolygójától 6 millió kilométerre kezdődik és nagyjából további 12 millió kilométeren keresztül tart. Vastagsága is szembetűnő: nagyjából hússzor nagyobb, mint maga a bolygó. Ha a Földről szabad szemmel látható lenne, akkor majdnem két teleholdnyi területet foglalna el az éjszakai égboltból. Anyagát tekintve azonban már nem ennyire szembetűnő, ezzel is magyarázható, hogy a NASA Spitzer távcsöve csak idén vette észre. A korongot nagyjából 10 mikron átmérőjű por és jégszemcsék alkotják ugyanis, de ezek is csak egy nagyon ritka felhőként. "A porszemcsék olyan távol állnak egymástól, hogy ha benne állnánk észre sem vennénk, hogy ott van" mondta el a Nature-nek a felfedezést jegyző Anne Verbiscer, a Virginiai Egyetem csillagásza.

Az új gyűrű az eddigiekkel 27°-os szöget zár be, ez pedig egybeesik a Phoebe nevű hold pályájával. Feltehetőleg az apró holddal ütköző tárgyak maradványai alkotják a porkorongot. A felhő lassan a beljebb keringő Iapetus felé áramlik, amelyre "felkenődik, mint egy bogár a szélvédőre" fogalmazta meg Verbiscer. A jelenség magyarázatot adhat a Iapetus különleges felszínére: a hold ugyanis az egyik oldalán világos, a másikon viszont egészen sötét. A mostani vizsgálatokkal azt is kimutatták, hogy a sötét oldal anyaga a Phoebe-hez hasonló, így a rejtély megoldódni látszik. A porkorong emellett valószínüleg a Hyperion (egy másik szaturnuszi hold) felszínén megfigyelt vörös lerakódásokért is felelős lehet.

A most megfigyelt óriásgyűrű azonban valószínüleg nem az egyetlen a naprendszerben. Bonnie Buratti és kollégái a Pasadenai Egyetemről a szaturnuszi megfigyelések alapján az Uránusz két legkülső holdját, a Titániát és az Oberont vették górcső alá. Megállapításaik szerint ezen holdak arca is piszkos, így lehet, hogy szintén finom porban keringenek. Az Uránusz esetleges óriásgyűrűjének felfedezésére viszont még várni kell, a Spitzer ugyanis még májusban kifogyott hűtőanyagából, így a James Webb űrteleszkóp 2014-es fellövéséig csak a találgatás marad.

Az IBM mérnökei egy újfajta DNS szekvenálási eljárással mindenki számára elérhetővé tennék a teljes saját genetikai állományát. Azonban nem ők az egyetlenek ezzel a céllal. Egy új korszak az orvostudományban és 10 millió dollár a tét.

Az ember teljes sejtmagi genetikai állománya nagyjából 3 milliárd bázispárból áll, 23 kromoszómába csomagolva. Minden egyes bázis helyén négyfajta molekula állhat, így összeségében elképesztő mennyiségű információt képes genomunk tárolni. Ez kiterjed a bennünk található mintegy 23 ezer fehérjeféleség szerkezetére az inzulintól az izmokat alkotó miozinon át az összes enzimig, és ez még csak a genom 1,5%-a. A genomunkban tárolt információ birtokában képesek lennénk előrejelezni egy-egy ember bizonyos betegségekre való fogékonyságát, vagy akár azt, hogy hogyan fog regálni a szervezete egy-egy kezelésre. Ez megteremtené a személyre szabott gyógyászat lehetőségét, amikor az orvos a beteg genetikai állományának ismeretében az illetőre szabott leghatékonyabb kezelések alkalmazásával gyógyíthana.

A humán genom projekt elsőként 3 milliárd dollárból 13 évnyi munkával készítette el az első teljes emberi DNS szekvenciát, hatalmas versenyfutást indítva el ezzel, melynek célja, hogy az átlagember számára is elérhetővé tegyék a saját genom megismerését. Az első magáncégnek amely sikeresen megszekvenál 100 teljes emberi genomot fejenként tízezer dollárból összesen 10 nap alatt, annak 10 millió dollár jutalom üti a markát az Archon X Prize keretében:

Ebbe a versenybe szállt most be az IBM is, mégpedig egy merőben új megközelítéssel. Szakítva ugyanis ez eddigi módszerekkel kidolgozták az úgynevezett DNS tranzisztort, amely forradalmasíthatja a szekvenálást, azaz a DNS-t alkotó egységek meghatározását.

A módszer lényege, hogy a DNS-t apró nanopórusokon futtatják keresztül finom elektromos impulzusokkal. A pórusok 3 nanométer szélesek, egy hajszálnál nagyjából 100 ezerszer vékonyabbak. Az apró lyukak egy különlegesen kiképzett mikrocsipbe vannak égetve, amely képes leolvasni a rajta áthaladó DNS láncban az egyes bázisokat. Valahogy így:

Az elméletben szerintük pofonegyszerű módszer azonban a gyakorlatban egyelőre kifogott a mérnökökön. A DNS molekulát ugyanis annyira le kell lassítani, hogy az bázisról bázisra leolvasható legyen. Ehhez a kutatóknak meg kell találniuk azt az ideális többrétegű fém nanostruktúrát, amely képes a DNS szálat finoman tartani, és eközben lassan a póruson átjuttatni.

Ha sikerül ezt megoldaniuk, akkor a mostani bejelentésük alapján az IBM jó eséllyel pályázhat az Archon X Prize-ra, sőt, akár 1000 dollár alá is szoríthatja egy-egy genom meghatározásának költségét.

Számos más cég is dolgozik azonban ugyanezen, a kiélezett versenyben pedig több csoport merőben eltérő stratégiákkal igyekszik az élre törni. A Wikipédián található meglepően informatív bejegyzés szerint többek között az Illumina, a  Sequenom, a 454 Life Sciences, a Pacific Biosciences, a Complete Genomics, az Intelligent Bio-Systems, a Genome Corp. és a Helicos BioScience is a saját teljes genom projektjén dolgozik. Ezek közül talán a Helicos terve a legérdekesebb, ők ugyanis egy egyedi világító festéssel tömbökben vizsgálják a DNS-t, hasonlóan a genetikusok által manapság is használt "DNA array" módszerekhez.

Akárki is lesz képes elsőként széles körben elérhetővé tenni az emberi genomok meghatározásának lehetőségét, ezzel új fejezetet nyithat az orvostudományban. Ahogy Jonathan Rothberg, a 454 Life Sciences alapítója fogalmaz: "Ez kihatással lesz az élet minden aspektusára a fogantatástól a halálig".

Ausztrál kutatók összegzése szerint 2006 óta 114 ezer új élőlényfajt fedeztek fel, így összesen 1.899.587 fajt ismerünk. A néhol nem túl szakszerű összesítés szerint ezeknek 1%-a áll jelenleg a kihalás szélén.

Az Ausztrál állam büszkélkedik a világon a legkiterjedtebb fajlistával, és ezt - némileg nagyképűen - "Élő fajok száma Ausztráliában és a világon" címmel adta most közzé. Az ingyenesen letölthető anyag ugyan számtalan érdekes adatot tartalmaz, de emellett ordító pontatlanságokkal is szolgál. Ez azonban nem akadályozza meg a világ több vezető netes médiumát abban, hogy tényként közölje a teljes anyagot.

Az összesítés szerint a legutóbbi, 2006-os számláláshoz képest 114 ezer új fajt kategorizáltak, ami furcsa lehet annak tükrében, hogy már meglehetősen jól ismerjük bolygónkat. Még ennél is meglepőbb azonban, hogy nagyjából 5-50 millió élőlényfaj élhet jelenleg összesen a Földön, (a lista 11 milliót tart a legvalószínűbbnek), de ezek jelentős része még azelőtt ki fog halni mielőtt felfedeznénk őket.

Csoportonkénti bontásban is megismerkedhetünk a fajok számával, például az ausztrálok szerint 64.788 gerinces fajt ismerünk, ezeknek azonban majdnem 10 százaléka veszélyeztetett, messze nagyobb értéket mutatva más kategóriákhoz képest. Ez részletesebb bontásban még rosszabbul fest: minden ötödik ismert emlősfaj közel áll a kihaláshoz.

Viszont amennyire részletesen vannak a gerincesek és a virágos növények benne a felsorolásban, annyira elnagyolva került bele a többi élőlénycsoport. A puhatestűek már minden különösebb magyarázat nélkül pontosan 85 ezren vannak, de a sor végére biggyesztett "egyéb gerinctelenek" között egyes csoportokba pontosan "néhány" faj tartozik. Mellesleg ide sikerült bezsúfolni a bordásmedúzáktól kezdve a medveállatkákon át a pörgekarúakig szinte mindent.

Az egysejtű csoportokban még siralmasabb a helyzet, itt sokszor egész pontos fajszámok állnak ugyan rendelkezésre, azonban maga a "faj" fogalma válik használhatatlanná, nem utolsósorban jelenleg nincs egységes rendszere az egysejtűeknek. Így egy-egy kisebb csoport akár más-más törzsekben is helyet kaphat, vagy több külön fajként szerepelhet.

A valódi bajok azonban akkor kezdődnek amikor a lista a vírusfajok számának összegzéséhez érkezik. Ez több okból is problémás, ugyanis egyrészt a vírusok nem teljesen élőlények, másrészt fajokba sem soroljuk őket. Az összeíró szerényen meg is jegyzi, hogy nem áll rendelkezésre megfelelő mennyiségű adat, azonban bátorítólag hozzáteszi, hogy a kihalás szélén lévő vírusfajok sem ismertek.

Aki a mű végigolvasása után még hiányol valamit annak igaza van: a baktériumokat tényleg kifelejtették az élővilágból.

Mindezek ellenére egy hiánypótló kezdeményezésről van szó, amit a sajtó máris felkapott. A Reuters és a Guardian például örömmel adta hírül, hogy nőtt az ismert fajok száma, az AFP és a BBC szinte csak a kihalásokkal foglalkozik, a Times pedig kimerítően elemezni igyekszik az adathalmazt. A nívós társasághoz ezúton a Mikron blog is csatlakozik, és az adatok mielőbbi pontosítását sürgeti.

A MESSENGER űrszonda a Merkúr eddig ismeretlen területeiről készített felvételeket Szeptember 29-én. A műhold most harmadjára közelítette meg a bolygót, és nagyjából a felszín 5%-át örökítette meg. A felvételeken többek között forró síkságok, becsapódások nyomai és egy szokatlan kettős kráter látható.

A MESSENGER, azaz "MErcury Surface, Space ENvironment, GEochemistry and Ranging" szonda még 2004 augusztusában hagyta el a Földet azzal a céllal, hogy a Merkúr bolygót jobban megismerje. A NASA mérnökei az eszközzel többek között a bolygó felszínének kémiai összetételét, mágneses mezejét, légkörét és geológiáját vizsgálják. A műholdnak azonban mindehhez először meg kell közelítenie célponját, ami vészesen közel fekszik a Naphoz (mindössze 46-70 millió kilométerre), így bonyolult útvonalon haladva csak 2011-ben fog pályára állni a legbelső bolygó körül. Addig is azonban már most épp harmadszorra haladt el a Merkúr mellett, valamint kétszer a Vénuszt és egyszer a Földet is megközelítette.

A mostani megközelítés a számítások szerint kellően lefékezte a szondát ahhoz, hogy két év múlva pályára álljon, emellett pedig a felszíntől mindössze 228km-en belül elhaladva egyedi lehetőséget biztosított merkúri táj vizsgálatára. Az első beérkezett képek szerint a bolygó egykoron aktív vulkáni tevékenységnek adott otthont, aminek számos emlékét őrzi a mai napig. Ilyenek például azok a most felfedezett úgynevezett gödörközpontú kráterek, amelyek feltehetően a talaj egy része alól kiáramló láva hatására szakadtak be, szabálytalan, meredek falú völgyeket hozva ezzel létre.

A talán legérdekesebb felfedezés azonban mégis az az egyelőre még névtelen kráter mely nagyjából 260km átmérőjű, belsejében pedig egy kettős gyűrű figyelhető meg. A gyűrűkben a felszín tágulásának hatására koncentrikus csatornák láthatók, melyek igen ritkák a bolygón. A mostani felvételek nemcsak ezek alaposabb megfigyelését teszik lehetővé, hanem azokét a kráterláncokét is, amiket a medencében feltörő láva hozott létre.

A képek kiértékelése jelenleg is tart, az újabb felvételek folyamatosan kerülnek fel a MESSENGER program honlapjára.